Csak egy tánc
"Egy Fejős Éva-regényhős bármikor benyithat a szobába" – ezzel a mondattal fogadtak egy olvasótalálkozón.
Nagyon sokszor kérdezitek, hogy a regényhőseimnek van-e hús-vér "modelljük"? Én mindig elmondom, hogy csak egyetlen hősömet mintáztam általam ismert személyről (külső és belső tulajdonságait tekintve is), még a Bangkok, tranzitban, de ez megköti a kezem, mert azóta nem tudnám kikapcsolni magamban: mi van, ha az illető magára ismer, nem örül stb. Márpedig így nem lehet írni. Akkor ezek a kérdések írás közben nem merültek fel bennem, csak a megjelenés napján... meg is rémültem, igaz, már későn – de ez egy másik sztori, majd egyszer erről is mesélek.
A fentiekből is kiderülhet, hogy a szereplőim bennem, vagy legalábbis a történet épülésével párhuzamosan épülnek fel, élvezet számomra, amikor látom, ahogy kialakul a jellemük. És amikor abban a könyvtárban, az olvasótalálkozón azzal fogadtatok, hogy bármikor találkozhattok egy regényhősömmel, el is mondtátok, hogy a szereplőimet életszerűnek tartjátok, nemcsak úgy érzitek, mintha köztünk élnének, hanem hogy talán már találkoztatok is velük.
Ennek az lehet az oka, hogy természetesen használom a tapasztalataimat, az eddig kialakult emberismeretemet a karakterépítésben, és amikor a szereplők "életre kelnek" – bennem és a regényben –, akkor már (úgy érzem) nem tudom befolyásolni a sorsukat, nem tudok rájuk erőltetni semmi olyat, ami idegen lenne tőlük, hanem inkább csak kísérem, figyelem őket. (Tudom, furcsa, hogy én is hús-vér emberekként gondolok rájuk, miközben nyilván csak a képzeletemben léteznek; illetve, ha benyitnak hozzátok, vagyis beengeditek őket magatokhoz olvasás közben, akkor a Tiétekben is...)
Egyk kedvenc szereplőpárosom egyébként a Csak egy táncban Heléna és Ábel. Őket akár én is ismerhetném, meg hát valamennyire ismerem is, találkoztam több Ábellel és Helénával is, még ha ők esetleg nem is találkoztak az életben egymással.
Ábelekkel többször is összefutottunk. Volt, hogy együtt dolgoztunk, máskor anyagot vártam tőlük, vagy éppen ők tőlem, volt, hogy együtt mentünk riportra… Ábel ugyanis egy szeretnivaló, léha, okos és jótollú újságíró, aki mindig elbukja, amikor már jól mennének a dolgai. A sajtótájékoztatókról egy üveg borral távozik, megveti a celebvilágot, de közben azért bulizik velük, ha úgy adódik, rohadt jó elemzéseket és riportokat ír, eszelős hosszú terjedelemben (a felére meg kell húzni), és általában a nyomdába adás napján írja meg (ha megírja) a cikkeit. Így hát kirúgják mindenhonnan, hiszen előbb-utóbb mindegyik szerkesztő megunja, hogy már csak az ő anyagára kell várni, és még címe és sokszor lead-je (bevezetője) sincs a cikknek/riportnak/interjúnak, amit lead. De mindig akad egy kolléga, aki pontosan tudja, hogy Ábel az egyik legjobb a szakmában, és odaér mindenhová a szakadt bicaján, beindul vele a lerobbant kocsi, ha betolják, így beajánlja a következő lapba, egy jó szemű és emberséges szerkesztőhöz. Ábel szárnyalni kezd, néha (az elején) tartja is a határidőket, de hát időnként másnapos, és másnaposan általában nem az a legnagyobb gondja, hogy időben leadja a cikket. Ábel kicsit (nagyon) lusta is, mázlija, hogy a biciklizés miatt nem hízik el, meg hát nem is nagyon érdekli a kaja, és manapság a sajtótájékoztatókon sincs már akkora trakta, mint régen. Vagy legalábbis őt már nem hívják/küldik ilyenekre. Ábel jóképű, kedvelik a nők, de ő csajozni is lusta. Meg egyébként is, sokzor valóban rátalál (ha csak átmenetileg is) álmai nőjére, aki hosszú ideig elnéző vele. Ábel, ha mindezekből nem derült volna ki, általában pénzzavarral küzd, sosincs szerencséje, viszont óriási a szíve, a lelke, nagyon okos, és elképesztően jól látja az embereket. Néha saját magát is, de ez a ritkább eset. Rockzenével, jazz-zel kapcsol ki, valóságos rocklexikon, és még a gitár is megszólal a kezében.
Ott van még Heléna. Helénákat is ismerünk mindannyian. A tehetséges, gyönyörű nő, aki ráadásul (Ábelek és a külső szemlélő szerint) szerencsés is. A szakmájában sikeres, még ha a balett (vagy hasonló) pályafutásának vége felé közeledik is. Könnyed, légies, miközben minden tagja sajog, mert, bár ezt senki sem látja, évtizedek óta napi több órát kínozza a testét és a lelkét azért, hogy a főszerep megérdemelten az övé legyen. És ha már nem az övé, mert karrierje vége felé jár, akkor igent mond A Tévés Show-ra. Műsort vezet vagy betanít vagy zsűriz, készen áll bármire, mert tudja, hogy képes rá. Ha valamit nem tud, akkor majd megtanulja, ebben egy pillanatig sem kételkedik. Senki sem látja, mennyit dolgozott azért, hogy ott lehessen a saját öltözőjében, vagy éppen a Show színpadán. Azt sem látják a nézők, mennyit dolgozott azért, hogy a három gyereke mellett is képes legyen hozni a lehető legjobb formáját a próbateremben és a színpadon. Az Ábel által gyűlölt (és szívesen vezetett) púpos hátú, vörös BMW-vel jár, és tényleg, még a tehetős apja is támogatja, "könnyű neki".
Ez a két ember fiatalon megismerkedik. Aztán... de nem rohanok ennyire előre. Tűz és víz találkozik. Ábel az elején lenézi Helénát, mert a sikere "túl könnyű siker" – szerinte. Heléna rácsodálkozik az életben csak úgy ellavírozó, a saját jövőjére és egzisztenciájára egyáltalán nem gondoló, eszméletlenül vonzó és jó eszű srácra. Tudja, hogy az apja kiborulna, ha Ábelt bemutatná otthon. Egy kicsit izgatja is ez a lehetőség.
Tűz és víz találkozása.
Először csak vágy, fellobbanás, ami kitart jó ideig, ami szerelemmé alakul. Három gyerekük születik.
Sok-sok év, hullámvasutazás, érzelmi csúcs- és mélypontok együtt.
Aztán a válás.
Ábel a válás után Heléna egykori lánylakásában húzza meg magát, Heléna pedig már egy új férfival eljegyzésre készül Csopakon, a hatalmaskodó apja szállodájában. Erre az eljegyzésre állít be Ábel félrészegen.
Hát innen nem mesélek tovább, mert nagyjából itt kezdődik a Csak egy tánc, és bejön még néhány szereplő (köztük Ábel és Heléna tinédzser lánya), akik talán szintén bármikor benyithatnának bármelyikünkhöz az ajtón. A tiniket is nagyon szeretem a regényben (tinédzser hangon egyébként is imádok írni), ők azok, akik már tudják, milyen az igazi barátság, és azt is, hogy mennyire meg kell küzdeni érte. Látják, hogy a szüleiknek ez nem mindig sikerül...
De most tényleg abbahagyom. Ha olvastátok a regényt, tudjátok, miről beszélek, ha nem, akkor talán majd előbb-utóbb elolvassátok.
Vissza az előző oldalra!