Elérhetőségek

FEJŐS ÉVA

Instagram Facebook


Dominó

Fejős Éva
Karanténtörténetek a kanapén, 1. kisregény

Dominó

– Oké, szóval kint ragadtál – összegzem a hallottakat, hirtelen felébredve a bóbiskolásból. Azt sem tudom, hány óra lehet. Erősen megmarkolom a telefont, és hallgatom, hogy mi következik ezek után. Mi jöhet még?

         – Igen, de talán van remény. Pár hét múlva újraindulhat a légi közlekedés… talán.

         – Ugye tudod, hogy nem is kellett volna elindulnod? – sóhajtok.

         – Igen. De ha nem indulok el velük, akkor most egyedül lennének itt, és rajtuk, sőt rajtunk csámcsogna a sajtó. Megjegyzem, így is. De legalább van egy vezetőjük.

         – …

         – Nem?

         Felvonom a szemöldökömet.

         – Oké, és ez mire lesz jó?

         – Segítened kell.

         Sóhajtok. Egyáltalán nem tudom, hogyan segíthetnék rajta, mert még meglehetősen jól emlékszem arra az időre pár évvel ezelőttről, amikor egyetemistaként némi keresetért besegítettem neki az utazási irodájában. Leggyakrabban nyaranta, botcsinálta idegenvezetőként, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Felrémlik, amikor rettegve kapaszkodtam egy kötélhídon egy vadidegen japánba – hol is? – talán valahol Szlovéniában, és azt ismételgettem könnyek közt, hogy én ezen a bizonytalan kötélen az életben át nem megyek. Arra pontosan emlékszem, hogy egy japán faszinak zokogtam, de arra már nem, hogy hol is voltunk, nem fura? Sajnos muszáj volt átbotorkálnom, életem legrettegettebb percei, de emlékezetem szerint inkább órái voltak, és át kellett jutnom, mert a folyó túloldalán várt a buszunk. Még inkább sajnálatosnak tűnt, hogy Szaszi jóvoltából én voltam a csoport felkent idegenvezetője, aki hivatásából adódóan minden problémát megold. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy nyilvánvalóan szörnyethalok, de ha mégsem, akkor megölöm Szaszit. Bár nem igazán hittem, hogy túlélem.

         – Nem biztos, hogy jól jársz velem – nyögöm ki végül. – Emlékezz csak vissza… Ráadásul nonstop be vagyok fogva. És itt már késő este van, fel sem tudom fogni, amit mondasz.

         – Nincs még olyan késő – feleli. Mintha csak jobban tudná! – Éppen emiatt aggódom, Klau. És, szerintem, adok egy jobb feladatot.

         – Figyi, ez most már nem arról szól, hogy feladatot adsz. Tudod, hogy van egy állásom, és most szinte nonstop…

         – Oké – vág a szavamba. – Nem is feladat, csak vicceltem – hahaha, gondolom –, és pontosan az állásod meg a helyzeted miatt aggódom. Inkább kérés. Nem feladat, ugyan már.

         – Hmm… – a homlokomat ráncolom. Szaszi sosem szokott jó kérésekkel megtalálni, vagy ha úgy tetszik, jó feladatokat adni. Vagy az jó megbízás volt, amikor ki kellett lopnom egy csoportot az éjszaka közepén egy adriai apartmanházból, ahol megvadult a tulaj és puskával rohangált a szeretője után a kertben meg a házban? Esetleg az, amikor haza kellett hoznom Szasziék irodájának egyik VIP-utasával a nagyapjának tíz éve Sydneyben tárolt hamvait? Még a híres Bondi Beachet sem láttam, csak a repülőről. És hazaúton az utas felváltva regélt arról, hogy milyen gyönyörű vagyok, meg hogy a nagyfatert hogy fogja beleszóratni a Balatonba, hogy hozzájusson az örökséghez, aminek ez volt a feltétele. Vagy amikor egy olasz bank letartóztatta azt az utast, aki csapkodta a bankban a pultot, mert beszívta az ATM a kártyáját, és nekem kellett utánajárnom a hivatalos helyeken, hogy végre kijöhessen a sittről? És amikor a médiacsapat halálos nyugalommal besütizett Amszterdamban egy füvezős kávézóban, az ajánlott adag többszörösét elfogyasztva, és persze négyen vagy öten később olyan rosszul lettek, hogy egész éjjel nekem kellett nővérkednem felettük, amíg kijöttek a halálfélelem szakaszából? És nem, nem vagyok menő a pszichotikus állapotok kezelésében. Gőzöm sincs, mit kellett volna tennem betépett, pánikoló emberekkel, hogy jobban legyenek, én csak őrködtem felettük.

         Nem, hát hiába oldották meg ezek az utak az akkoriban folyamatosan fennálló pénzproblémáimat, azért az életemet tuti megrövidítették néhány évvel. Mert az egy dolog, hogy Szaszi szereti az izgalmat és a veszélyt, de engem más fából faragtak.

         – Mondom, hogy van egy rakat teendőm – felelem végül. – Van egy viszonylag normális állásom, van egy jövőképem is, amúgy meg részleges kijárási tilalom lépett életbe a vírus miatt. De nehogy azt hidd, hogy bárki is komolyan veszi, mint a mellékelt ábra mutatja, te is szépen kint ragadtál a világ végén, amit talán civilizált helynek sem nevezhetünk. Szeretném, ha vigyáznál magadra, meg a többiekre is. Tudom, milyen őrültek szoktak veletek utazni – rázom meg a fejem, és cikáznak az agyamban az emlékek a nagyjából minden szabályt leszaró turistacsapatokról, akik fittyet hánytak a görög régészeti felszólításokra, minden emlékművet meg akartak mászni, mindent megfogdostak Ázsiában, jézusom, mint egy csapat nyolcéves. Én meg, mint egy amazon, egy erős, magabiztos(nak látszó) nő megyek át tűzön-vízen a napsütésben, a tengerparton, elegáns cuccban, hogy kimentsek néhány felelőtlen turistát abból a veszélyből, amit ők hoztak magukra.

         – Kint ragadtam, persze, mert harmincnapos útra mentünk, és ki a franc gondolta, hogy egy ilyen civilizált vírus elér az őserdőkig? Egyébként te hiszel ebben az egészben? – kérdez.

         – Miben?

         – A vírusban.

         – Én igen, de most semmi kedvem vitatkozni, mert hosszú is lenne, ha elkezdenék mesélni, és nem is akarlak elkedvetleníteni, neked pedig elmehet a neted, aztán sosem tudom meg, hogy konkrétan mit akarsz tőlem. Egy biztos: nem megyek át semmilyen függőhídon, nem lopok ki sehonnan hamvakat, és még egyszer nem hagyom magam majommal megharaptatni – idézem fel az indonéziai emlékemet. Sosem gondoltam volna, hogy egy indonéz majom miatt kell valaha is veszettség elleni oltássorozatot kapnom. Sokkal inkább feltételeztem volna, hogy megharap egy beteg… de komolyan. Homlokráncolva gondolok rá, hogy Szaszi jóvoltából tulajdonképpen bejártam a fél világot, igaz, sehol sem úsztam meg kínos ügyek nélkül. És akkor még nem is idézem fel, hogy Malajziában majdnem férjhez mentem, egyáltalán nem szabad akaratomból.

         – Hát most van egy kis gikszer. Ugye elmaradnak mostanában az utazásaink…

         – Még jó. Részleges kijárási tilalom van – emlékeztetem, bár valószínűleg nem foglalkozik egy ideje a hazai viszonyokkal. – És csak imádkozzunk, hogy ne menjen csődbe az irodád.

         – Oké, egyetértek, de egyvalamit mindenképpen meg kell szervezned.

         – Ja. A hazautatokat – forgatom a szemem. Tuti, hogy akkora zseni nem vagyok, hogy a lezárt Puerto Ricóból hazamentsem Szaszit és a csoportját. – Hányan maradtatok kint?

         – Tízen. De jól bírjuk. És nem is a hazaút megszervezését akarom kérni, mert alapvetően kaland az egész. Majd valahogy, valamikor hazavergődünk. Itt nincs is igazán vírus, figyelj már! Csak nem tudunk hazajutni.

         – Azért, mert nem látod, nem mondhatod, hogy nincs vírus. Tuti, hogy van. Egyébként sem játék ez az egész, és hát ahogy ti eljutottatok Kolumbiából oda… az sem volt akármi. Semmi kijárkálás, előbb-utóbb találtok gépet, amivel hazajöhettek! – felelem. – És semmi felelőtlenség, mert…

         – Jó, Klau. Nem a példabeszédért hívtalak. Hanem azért, hogy megkérjelek…

         – De előbb mesélj arról, milyen körülmények között vagytok. Biztos vagyok benne, hogy nekem kell majd itthon referálnom…

         – Így is elég gáz a net. Hadd mondjam el, mire kérlek, aztán ha még mindig tart a kapcsolatunk, akkor mindenre válaszolok.

Dominó


Vissza az előző oldalra!
FEJŐS ÉVA - Magyar