Rólam

Kisiskolásként éreztem meg, micsoda fantasztikus érzés, amikor saját világot teremtek meg azzal, hogy történeteket találok ki és vetek papírra. Tinédzserként már nemcsak novellákkal, hanem regénykéziratokkal is próbálkoztam, de a legtöbbet akkor még nem sikerült befejeznem, sőt... De amikor elakadtam, félretettem a kéziratot, és belekezdtem egy újba. Szép lassan elkezdtem megtanulgatni a történetvezetést – rengeteg olvasás mellett, hiszen a leginkább a könyvekből lehet tanulni –, beleszerettem a krimibe, mint műfajba, faltam a regényeket, és írtam a sajátjaimat, tanulás és a kézilabdaedzések mellett ez jelentette számomra az igazi kikapcsolódást. Utazni vágytam, de rájöttem, hogy csak meg kell találnom a könyvespolcon azokat a regényeket, amelyek elutaztatnak. És új történetekben akartam élni, amelyeket saját magam igyekeztem megteremteni.

Hosszú éveken át, még újságíró koromban is írtam magamnak a regényeket, novellákat. Néhány barátom és a családtagjaim megkapták olvasásra, és a hónapok, évek során ők lettek a biztos olvasótáborom. Jó, nem voltak sokan, úgy négyen-öten, a véleményük számított (főleg mert bátorítottak és várták az újabb kéziratot), de alapvetően akkor is saját magamnak írtam. Gondoltam rá, idővel jó lenne könyv formájában viszontlátni a történeteimet, de nem volt bennem türelmetlenség, hiszen nem a kiadás volt a cél, nem a megjelenésre fókuszáltam, hanem arra, hogy micsoda szuper dolog benne lenni egy történetben.

Azért 1999-ben, amikor a Holtodiglan című kalandregényem (bővebben a könyveimnél olvashattok róla) elkészült, elküldtem egy kiadónak, és szinte rögtön szerződést kínáltak. A Holtodiglan később hozta meg a sikert számomra, amikor 2013-ban Most kezdődik címen a saját kiadómban, az Erawanban jelentettem meg. De előtte még volt az Ulpius-korszak 2008-2012 között, 2013-tól pedig, az Erawan létrehozásától kezdve a regényeimet, a magazinomat és nekem tetsző külföldi regények magyar fordítását a saját kiadómban jelentetem meg.

A visszajelzések szerint ezért szeretitek a regényeimet:

A hőseim bátrak, és bátorságot adnak nektek a kisebb-nagyobb döntésekben, sokszor ismertek magatokra bennük. Sokszor írtok arról, hogy a regényeim begyógyítanak bennetek egy-egy sebet, és amíg a történetben éltek, addig úgy érzitek, mintha nyaralnátok. A távolabbi tájakon játszódó történeteimet pedig azért is szeretitek, mert ha nem jut idő, pénz utazásra, akkor is olyan érzésetek támad, mintha ti is ott lennétek a szereplőimmel. Gyakran írtok arról is, hogy kedvelitek, amiért modern, mai a regényeim nyelvezete, és amikor megszólal egy szereplő, akkor akár ott, a szobában is megszólalhatna, mellettetek. Sőt már azt is mondtátok nem egyszer, hogy „egy Fejős Éva-regényhős bármikor benyithat a szobánkba”.

Miben hiszek?

A kreativitásban, az álmok valóra váltásában, abban, hogy nem a célhoz jutás (vagy nemcsak), hanem az odavezető út is élvezetes. Hogy a kudarcokból fel lehet állni, hogy az álmokat nem kell feladni, hogy nem mindig a legrövidebb utat érdemes választani. Hiszek abban, hogy egy döntést meghozni sokkal jobb, mint azt halogatva csak álmodozni a boldogságról. Hiszek a határidőkben, a pontosságban, a szabadságban, és abban, ha mindent megteszel a célodért, akkor a szerencse is melléd áll.