Cölöpházból a felhőkarcolóba

Bangkok, a nagyváros, amit az első pillanatban félelmetesnek láttam, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is visszatérjek. Aztán később mégis itt töltöttem három telet, lettek helyi barátaim, és szinte bármikor visszamennék. És amikor visszamegyek, mindig egy “másik”, egy megújult városba érkezem.

Fejős Éva riportja

Leszállt a gépünk Thaiföld fővárosában, Bangkokban, még a régi reptéren, a ma már inkább a fapadosok és belföldi járatok által használt Don Muangon, a gépről kilépve a kezembe nyomtak egy csokor orchideát, és kisétáltunk az akkor még lerobbant épületen keresztül egy másik világba. Forróság, fülledt, párás, virág- és kipufogóillatú levegő, eszméletlen zaj, kiabálás, építkezések robaja, régi buszok, motorok, tuk-tukok, iskolába siető gyerekek, rengeteg ember, pálmafák, eladó bikinik, bogarak és húsleveskondérok az utcán. Nagyon meg voltam szeppenve. 1997-et írtunk, és ez volt az első thaiföldi utazásom. Azt mondtam a páromnak, hogy ez a hely nem az enyém. Azt felelte: dehogynem. Majd megszereted.

Egyetlen percig sem tudtam ebben hinni, de igyekeztem mindent megtenni érte, az első nap mégis inkább a medence mellett, egy frangipani-fa alatt éreztem magam biztonságban. Mert ha kiléptünk az utcára, indiai szabóságokba invitáltak erőszakosan, riasztó volt a tömeg az úton és a járdákon, irdatlan szagok keveredtek a sikátorokban, és bár már akkor meglepően sok luxuskocsi futott az utakon, a lerobbant buszoknak még a lépcsőjén is csüngtek az utasok, és aki elővigyázatos volt, bizony csak sebészmaszkkal az arcán mászkált az utcán, akkora volt a kipofogóbűz. Mindenki mindent el akart adni, ránk akart sózni, a hamis óráktól a hamis márkás cuccokon át a fegyverekig meg a csempészett cigiig, minden zavarosnak tűnt, zötyögött, pöfögött, füstölt, szaglott.

Az első megnyugvást a Chao Phraya-folyón tett akkori túránk hozta, még szinte csak a régi cölöpházak álltak a csatorna partján, (de már akkor minden felújítandó házban ott villogott a hatalmas tévé, a folyóparton egyik építkezés követte a másikat), ott a folyó hömpölygött barátságosan, és gyönyörű épületek közt kanyargott.

Nagyjából a harmadik nap történt velem, bennem valami. Megálltunk egy hatsávos út felett épült gyalogosfelüljáró tetején, lenéztünk lépésben araszoló kocsikra, a járdákon gyalogló, étel- és ruhaárusokat kerülgető színes tömegre – és számomra is váratlanul, teljesen hirtelen rám tört az érzés: itthon vagyok.

Nem tudom, honnan és hogyan jött, hogy mi változott. Valószínűleg csak addigra dolgoztam fel a kultúrsokkot annyira, hogy már ki tudjak nyílni valami újra, hogy be tudjam fogadni a szokatlant, a merőben ismeretlent. Hirtelen úgy éreztem, hogy itt is van egy életem.

És lett is, igaz, később.

Évről-évre változik

Attól kezdve figyeltem, ahogy Bangkok fejlődik. Az évek során vissza-visszamentünk télen nyaralni, bejártuk az ország nagy részét, beleértve az északi részeket is – a kedvenc helyünk mégis Bangkok maradt. Pedig aztán olyan tengerpartokon nyaralhat az ember, mint a fantasztikus Koh Chang, vagy ott a másik nagy kedvencem, Huahin, vagy a “lakatlan” Raja – de ezekről majd a keretesben olvashattok.

És ahogy visszatértünk, láttuk, hogy milyen hatalmas tempóban fejlődik a város (és az ország). Bangkokban egyre-másra épültek a felhőkarcolók, de azért a Chao Phraya partján megmaradtak/átépültek a cölöpházak. Egyre kevesebb lett a rémes szag, egyre több a tiszta utca, a bevásárlóközpontok mosdói (számomra ez fontos szempont egy nagyvárosban) ragyogóan tiszták, egyre többen beszéltek angolul, és egyre kevesebb embert láttam az utcán aludni, holott Bangkok gyakorlatilag “elnyeli” a vidékről idevándorlókat.

Biztosan van, aki azt mondja, nem jó ez a fejlődés, meg visszasírja azt az időszakot, amikor Bangkok még valóban Ázsia Velencéje volt a szabályos (gyakran sehová sem vezető) utcákkal, a csatornahálózatával, a cölöpházakkal, a két-háromszintes épületekkel, a pöfögős-büdös buszokkal, az ad hoc megrendezett piacokkal. De ez a Bangkok, ami a szemem alatt felépült húsz év alatt, be tudta építeni a régi értékeit az újba, támaszkodni tud rájuk, és még mindig érezni, hogy stabilan a múltra épül a jelen.

A főváros a fiataloké

Akkor ismertem meg igazán a várost, amikor 2011-ben vettem egy nagy levegőt és “leléptem”. Akkor már inkább a regény- és nem az újságírásból éltem, és bár szerettem újságíróként dolgozni, fel akartam kicsit lélegezni, eljönni a főállásomból, más témákat akartam megírni, így összeszedve a bátorságomat fizetés nélküli szabit kértem – és a téli hónapokra, majdnem öt hónapra kiköltöztem Bangkokba. Akkor, ott lakva ismertem meg a várost sokkal jobban, és azt is láttam, hogy a nagy fejlődés milyen lehetőségeket hoz az ott élők számára.

Először is: rengeteg a fiatal. Ha Bangkokba érkezel, alig látsz idős embert. És nem azért, mert korán halnak a thaiok, hanem mert Bangkokban a legdrágább az élet, és amikor valaki eléri az időskort (akár van nyugdíja, akár nincs – sajnos gyakran nincs), nem éri meg neki a nagyvárosban élni, hanem vidékre költözik.

Alig van hajléktalan, de persze rengeteg, vidékről érkező árus, kajás alszik például buszpályaudvarokon, pályaudvarokon – ez, mint megtudtam, az életformájuk része. Az otthon számukra nem Bangkokban van, hanem valahol vidéken, ahonnan sajnos nem éri meg ingázni.

Viszont jó hír, hogy az évek során a fővárosiak megtanultak angolul, és lassan-lassan vidéken is igyekeznek felzárkózni. A gyerekek angolt is tanulnak a suliban. Ha tudsz angolul, ha van szakmád, ha továbbtanulsz, felemelkedsz, jobban fogsz élni. Az öt hónap alatt lettek thai barátnőim, egyikük Mirjam – így nevezzem, kérte, mert a thai nevét a „nyugatiak” nem tudják megjegyezni, kiejteni –, aki angoltanárként kezdte a pályáját, férjnél volt, de egy nagy csalódás után (a férjének volt még egy “felesége”, és Mirjam lebuktatta) a lány önálló életet teremtett magának, szinte a semmiből. Elment egy kozmetikumokat forgalmazó céghez nemzetközi üzletkötőnek (a nyelvtudása kellett hozzá), és annyira jól megfizették, mivel akkor még alig pöntyögtek angolul a cégnél, hogy idővel önállósulni tudott. Kozmetikai vállalkozást, majd amikor elegendő tőkéje lett, kozmetikai szalon(oka)t nyitott, de azt mondja, mindezt a nyelvtudásának köszönheti, ezért egyértelmű lett számára – miután a negyvenes évei elején megismerkedett a mostani férjével és gyerekük született –, hogy a lánya “kétnyelvű” lesz. Legalább. De inkább több nyelvet tanuljon.

A plazák a helyieknek épülnek

– Nézd meg, itt mekkora lehetőségek várják még mindig azokat, akik legalább angolul jól beszélnek – mondta Mirjam a városra tájolt tetőtéri lakásuk hatalmas, medencés teraszán, miután együtt megfőztük a barátnőivel a helyi kedvencemet, a tom-yum goongot, a csípős, rákos hallevest. – A turizmusra és a kereskedelemre épülő országban nagy a jövője egy nyelveket beszélő, tanultabb középosztálynak.

Mirjam szerint a helyi nagy plazák sem a japán meg az arab turisták miatt épülnek – hanem elsősorban a thai, egyre jobban élő középosztály igényeit szolgálják ki. Akik mernek és akarnak vásárolni, egyre tanultabbak, egyre jobban beszélik az angolt, és így érzik, hogy a folyamatosan fejlődő világvárosban szükség van a munkájukra. Így aztán mernek fizetésemelést kérni, állást változtatni, hitelt felvenni, lakást vásárolni hitelre, kocsit venni hitelre.

– A középosztály már mindig nem a magasvasúton jár – tette hozzá Mirjam, a gyönyörű, tiszta és a helyi tömegközlekedési árakhoz képest drága bangkoki magasvasút felé mutatva. – Hanem saját autóval, új kocsival. Lehet, hogy napi öt órát töltenek benne a dugók miatt, hiszen a város nem tudja felvenni azt a sok új járművet, amit a bangkokiak vásárolnak. És aki nyelvet tud és képezi magát a szakmájában, nem tart az összeomlástól, munkanélküliségtől. Hétvégenként ellepik az emberek a plazákat, és vásárolnak. Itthon költik el, amit itthon keresnek. A szüleik még talán vidéken élnek egy vályogházban, de ők már valamelyik csillogó felhőkarcolóban Bangkokban, fogyasztói társadalomban. És míg a szüleik bére akár évek óta nem emelkedett, ők évente tíz százalékos béremelkedést is elkönyvelhetnek.

(Az én Bangkokom egyik arca)

“Nem tudunk spórolni”

Mirjam azt mondja, a thaiok tudatosak, legalábbis abban, hogy a gyerekeiket érdemes taníttatni, de a spórolás nem az erősségük. Gyakran látni átgondolatlan építkezéseket, amelyeket aztán félbehagynak, hogy később lebontsák a szellemházakat és valami új épüljön a helyükre, és hát a fogyasztói tudatosságuk sem erős. Ahogyan gondolatban a mának élnek, úgy a keresetükkel is lazán bánnak, és nem tudnak előre tervezni.

– Ezt is kellene az iskolában tanítani – mondta. – De tudod, nekünk ez nehéz. A mi mondásunk a nehéz helyzetekre az, hogy rá se ránts (“mai pen rai”), és az a filozófiánk, hogy eleresztjük a múltat, a rosszat, a jelenben élünk, és nem gyötörjük magunkat a “mi lesz majd?”-gondolatával sem, vagyis a jelent éljük meg. Ez persze lelkileg remek, de azért a tervezést nem ártana megtanulnunk, a rendszerezést, hogy mibe érdemes belevágni, és mibe nem, mit érdemes megvenni, és mit nem. Mert hiába keresel viszonylag jól, mégis elfolyik a kezedből a pénz, pedig tudnál spórolni. Csakhogy továbblépsz, drágább autó, jobb lakás, vagy csak modern fogyasztási cikkek, gyakran cserélve. Sajnos középosztály a takarékosságot még nem tanulta meg, ezért nincs is felkészülve egy esetleges újabb válságra.

Azonban Mirjam férje szerint (aki egy nagy vállalkozás vezetője) egy újabb nagy válság sem viselné meg annyira a mai bangkoki “középelitet”, mert a munkájukra szükség van.

Többen vélik úgy, hogy a thai gyerekekre szebb jövő vár, legalábbis azokra, akiket a szüleik tudnak taníttatni. Már nem a thai lányok dolgoznak a Nanánál, a Soi Cowboyban a bárokban, hanem egyre többen a környékbeli országokból érkeznek, de persze a prostitúció még mindig égető probléma (amit valószínűleg, hiába igyekeznek, mostanában nem fognak tudni felszámolni). És vidékről, a szegényebb északi falvakból még mindig sok lány érkezik Bangkokba szerencsét próbálni – hogy aztán egy részük a piroslámpás negyedekben végezze. A szerencsésebbek, akik Bangkokban nőnek fel, általában több lehetőséggel és nagyobb eséllyel indulhatnak, amivel igyekeznek is élni. Teendő van még bőven, de a változás szelét egyre jobban érezni a Mosoly országában.

Tipp, ha Thaiföldre vágysz:

Hol vakációzz, hogyan utazz?

Sokszor kérdezik tőlem, hol érdemes Thaiföldön vakációzni. Én persze Bangkokot kötelező látnivalónak tartom, a leggyakrabban a Qatar Airways-szel érkeztem a városba, nagyon kényelmes és gyors utazást követően. Budapestről indul a gép, öt órával később landol Dohában, Katar fővárosában. A nemzetközi reptér új, gyönyörű, tele van kávézókkal, üzletekkel, tágas, aki hosszabb átszállással utazik, külön költségért igénybe veheti a csodavárót, ahol mi is eltöltöttünk tavaly Bali felé jó néhány órát. Dohából újabb hat óra a repülés a kényelmes gépeken, és máris Bangkokban landolunk.

De a magyarok kedvenc célpontja Phuket szigete (Dohából már oda is repül a Qatar Airways közvetlen járata), amelynek vannak romantikus, szinte turistamentes és a zsúfolt részei is. Mi a párommal innen motorcsónakkal hajóztunk át a fantasztikus, mesebeli Raja szigetre, az út jó háromnegyed óra, és az ember fehérhomokos, kihalt partszakaszra érkezik. Raján napokig mezítláb mászkáltunk, a szállodánk egész területét beterítette a hófehér tengeri homok, a bungalónktól átsétáltunk mezítláb reggelizni a pálmafák alá, aztán irány a strand. Búvármaszkot érdemes vinni, mert annyira színes az élővilág, és már a derékig érő vízben is gyönyörű halak úszkálnak körülöttünk, hogy nem szabad kihagyni egy kis bámészkodást! Rajára körülbelül májusig utazhatunk (esős évszakban viharossá válik a tenger), csupán néhány szálloda található a szigeten, a tenger ilyenkor langyos, tiszta, hívogató, sima. Búvároknak és a természet kedvelőinek is igazi csemege.

Koh Chang Bangkoktól néhány órás autóúttal és komppal érhető el (Tratból), én Diáékkal töltöttem itt pár napot, jó hangulatú, nem is kicsi sziget, csodálatos, romantikus strandokkal, kanyargó utakkal, kókuszdióval, rengeteg pálmával.

Rengeteg kis sziget látogatható Thaiföldön, de aki a szárazföldről közelítené meg valamelyik nyaralóparadicsomot, annak Huahint ajánlom. Az egykori királyi nyaralóváros megőrizte eleganciáját, hófehér homokos a tengerpartja, és a belvárosában majdnem olyan nyüzsgő az élet, mint a fővárosban. Ráadásul gondoljunk bele: Dohából alig néhány órát repülünk, és leszáll a gépünk Bangkokban, majd a reptérről csak bő két óra kocsival, taxival, előre megrendelt taxival a fővárostól kb. kétszáz kilométerre elhelyezkedő Huahin. Az előre megrendelt taxi meglepően olcsó, főleg akkor éri meg, ha ketten vagy többen utazunk vele.

Bangkokról még olvashatsz a Bangkok, tranzit című regényemben, a Szeretlek, Bangkok című riportos-dokumentumos könyvemben, illetve az Éjszaka Bangkokban című e-könyvemben is!