Elhúztam, Anyátok

Elhúztam, Anyátok

Fodor Zsana a Regényíró november Fejős Évával 30 napos kihívás alatt írt egy szuper regényt. Olyan jót, hogy májusban meg is jelentetem a kiadómban! Az első regényéért most még csak izguló szerzőt örömmel mutatom be nektek.

Zsana, honnan ez a szuper név és szuper regénycím?
A regénycímmel kezdeném. Általában a regények úgy születnek meg a fejemben, hogy megálmodom a címüket (szó szerint, hisz reggel az ötlettel ébredek), és miközben íródik a történet, megélem a karaktereim motivációit, konfliktusait, azaz belebújok a bőrükbe és az érzéseik által alakítom a cselekményt. Az Elhúztam, Anyátok cím azon a reggelen született, amikor este a barátnőmmel a Deja Vu fesztiválra (2019) készültünk. Estig tettem a dolgom a család körüli hétvégi teendőimmel, és közben alakult a történet a fejemben. Amikor a helyszínre értünk, és a színpad előtt vártuk a zenekart (ami visszarepít minket a tiniéveink bulijaiba), egyszer csak feltettem a kérdést a barátnőmnek: Van egy sztori a fejemben, ma ébredtem vele, elmondhatom? Miután röviden vázoltam neki a történetet (igen, a várt együttes tisztes késéssel érkezett, volt időnk rá), azt mondta: „Úristen, kirázott a hideg! Annyira rólunk szól! Nagyon szívesen olvasnám könyvben.” Ezt követően olvasni kezdtem a témában, beleásva magam a párkapcsolatok szövevényes világába…

Miért Zsana? Mert annyi Zsuzsa van/volt a környezetemben, hogy az egyetemen valahogy különbséget kellett tenni köztünk. Zsanának a művészénem köszönhetem, aki nagyon szívesen elmerül pl. a művészfilmek világába.

Sok kézirattal dolgoztál már szabadúszó szerkesztőként - ez segített a regényírásban?
Túl régóta dolgozom a szakmában ahhoz, hogy ez a „baleset” nem történjen meg velem. Nagyon sok regény, egyéb szöveg megfordult a kezem között, és amellett, hogy dolgozom az anyagokkal, természetesen szakmailag is megfigyelem őket. Jó látni, ha egyes szerzők nem egy kaptafára írnak, hanem mernek tágítani a mesélés (műfaj) határain. De amit még ennél is jobban szeretek megfigyelni, az a hang, ahogyan mesélnek.

Miért csatlakoztál a csoporthoz, és milyen volt a közös munka? Inspirált? Hogy hatott rád a rövid határidő?
A Regényíró november csoporthoz Fejős Éva felhívása adta az ötletet. Tudtam, hogy most vagy soha. Egy hónap. Meg kell oldanom. A regényeim félkész állapotban várnak a gépemen, és elhatároztam, hogy most csak azért is végigírok egyet. Az ötlet megvolt. A munka, család ott volt, mint mindig, de szerencsére az ünnepek segítettek, hogy kicsit több szabadidőm legyen a letisztázásra. Éjszakákba menően írtam, mert vitt a történet, és nagyön ösztönzően hatott, amikor a többiek nagyjából naponta bejelentkeztek, hogy állnak. Hogy mit érzetem? Szégyent (mert folyton le vagyok maradva), örömet (mert akár sikerülhet is), keserűséget (mert annyira elfáradtam néha, hogy képtelenségnek tartottam a véghezvitelt), de nem is sorolom tovább. Teljesen kifáradva, végül a határidő utolsó napján sikerült elküldenem a történetem.

A regényed nagyon őszinte, szókimondó és sok nő számára felszabadító lesz szerintem. Miért pont ezt az “elhúztam”-témát dolgoztad fel?
Igen, a „szókimondó, őszinte, mintha rólam mesélnél” megnyilvánulásokat hallottam vissza az ismerősöktől, akinek olvasásra adtam a kéziratot, miután beküldtem a pályázatra. A „korosztályomban” olyan harmincas-negyvenes-ötvenesek olvasták a történetet, akik valahol együtt éreztek hőseimmel, és szurkoltak nekik. Azt is megkaptam tőlük, hogy igen erős a regény címe, mert kimondja. Nem is beszélve a regény felütéséről. „Hűha! A könyvesboltban lehet, hogy félve oldalra néznék, ki látja, mit tartok a kezemben, miután kinyitom a könyvet és olvasni kezdem”, mesélte egyik olvasóm. És, igen, ezt fel kellett vállalnom. Hogy igenis ki merem mondani, hogy néha, és van, hogy annál is sűrűbben, úgy érzi az ember, elég. Egyszerűen összejönnek a dolgok, és el akar húzni. Vagy azért mert eljön az az életszakasz, amikor újra önmagunkra szeretnénk találni, és beindul az énkeresés, vagy azért, mert az életközepi válsággal karon fogva megjelenik az elégedetlenkedés érzete. Lehet, hogy legszívesebben visszafordítanánk az időt, hogy jár még nekünk a fiatal évekből, de az is lehet, hogy olyan élményekre vágyunk, amit a sok-sok teendő miatt háttérbe kellett szorítanunk.

Mesélj egy kicsit a hőseidről!
A történetet a két főhős nézőpontján keresztül ismerjük meg. Akkor csöppenünk az életükbe, amikor egy házaspár hétköznapi rutinja egyszer csak felborul. Clarissa és Peter látszólag boldog házasságban élnek a gyermekeikkel, mégis a felszín alatt olyan erők dolgoznak, amelyek akár fel is boríthatják családi életüket. A mellékszereplők tettei-gondolatai befolyással vannak döntéseikre, amelyek hol előreviszik őket a megoldás felé, hol olyan információkat dobnak felszínre, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg a velük ápolt kapcsolataikat. A kérdés pedig nem más, mint, hogy hol van az a bizonyos határ egy házasságban? Mi fér még bele, és mi az, ami felborít mindent, és határátlépésnek minősül.

Veled maradtak? Most is velünk tartasz a kihívásban. Hol tart a főhősnő a folytatásban?
Igen, a hőseim velem maradtak. Újra velük vágtam a kihívásba. Nagyon várom a végkimenetelt. Lelőném az első rész csattanóját, ha most mesélnék a továbbiakról, de annyit mondhatok, újra döbbenetes és olykor bizarr helyzetekbe keverednek a karakterek, a megoldás pedig még számomra is talány.

És mi a helyzet az Elhúztam, Anyátok szerzőjének magánéletével?
A magánéletem közel sem olyan akciódús, mint amilyet a hőseim élnek. Annyiban mindenképpen hasonló, hogy családban élek a férjemmel és a gyerekeimmel. Napjaim hosszú évek óta a szövegek körül forognak. Már egészen kiskoromban eldőlt, hogy merre szeretnék elindulni az utamon. Anne, a Zöld Oromból nagyjából nyolcéveskoromban adta az ihletet. Tanulmányaimmal próbáltam elérni az irigyelt szerkesztő és szárnyait próbálgató Anna célkitűzését. Magyar szakon, majd Kiadó szerkesztőként végeztem az egyetemen, ahol már igen korán, talán harmadéves koromtól kezdve, részt vettem munkatársként az egyetemi újságnál. Ezt követték a kiadó munkavégzések, és közben íródni kezdtek a regényeim, de mindig megakasztotta a kivitelezést a „mindig van valami fontosabb” állapota. Ebből tanultam. Soha nincs meg az ideális pillanat. Egyszerűen nem létezik. Ki kell szakítani rá az időt a napi teendőkből.