Argentína, ahogy én láttam

A London-Buenos Aires repülőút nem éppen rövid, majdnem tizennégy óra, és utána még jön a reptérváltás, rohanással, majd újra egy majd kétórás repülés az Iguazu-ig, szóval ajánlatos az embernek kialudnia magát indulás előtt, vagy éppen a gépen (ha megy). Viszont a látvány, az élmény mindent megér.

Fejős Éva írása

Hat napba beszorítani az Iguazu-vízesést és Buenos Aires meglátogatását – eleinte őrültségnek tűnt, de a végére kiderült, hogy tulajdonképpen elég az egy hét. Persze néhány éve, azon a hideg decemberi időszakban, amikor Argentínában tombolt a nyár, szívesen maradtam volna tovább a kánikulában, de végül is mindent láttam, amiért odamentem. Már az út maga is “last minute” volt, egyik, az idegenforgalomban dolgozó barátnőm hívott el, szerdán még nem tudtuk, melyik desztinációra megyünk szombaton – ahová lesz jegy, ebben maradtunk. 2012 tele volt, a könyvkiadóval, amelyik addig kiadta a regényeimet, válságban (és válásközeli állapotban) voltam. Kapóra jött az utazás, amelynek ára a töredéke volt, mintha egy előre megtervezett nyaralásra indultunk volna, ezért sem tudtuk még szerdán, hogy hová repülünk, csak azt, hogy szombaton indulunk. Ehhez kell persze rugalmasság, szabadság, de aki ilyen lehetőségbe botlik – még ha nem tudja is, hogy hová vezet majd az útja –, nem érdemes nemet mondania, hiszen óriási kaland várhat rá. Főleg ha olyan lelkiállapotban van, mint akkor én voltam. Papíron még a régi kiadóhoz tartoztam, tudtam, hogy a jogi úton történő válás nem egyszerű, akár azzal is járhatott volna, hogy évekig nem jelenhet meg az új regényem (ha nem az adott kiadónak adom oda a kéziratot), blokkolva éreztem magam minden szempontból, és akkor egyáltalán nem láttam a kiutat. Még nem volt saját kiadóm, már nem dolgoztam a Nők Lapjánál, a Nápolyi vakáció című regényem kéziratban már készen állt ügyvédi letétben a kiadásra, úgy őrizték, mint egy drága ékszert egy trezorban, és saját magam sem, de másik kiadóba sem jelentethette volna meg a szerződésem miatt. Viszont a régi kiadómmal már elmérgesedett a viszonyunk, ezért is tettem ügyvédi letétbe a kéziratot. Szóval patthelyzet volt, és ha nem akartam ezen őrlődni, a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy igent mondok egy utazásra, még akkor is, ha nem tudom, hová vezet majd, hidegbe vagy melegbe, hol hajtjuk álomra a fejünket, és nem inkább a szabadulásomra kellene összpontosítanom az energiáimat.

(Buenos Airesben, két héttel karácsony előtt, a kánikulában. A háttérben a Casa Rosada, a Rózsaszín Palota)

Aztán eljött a péntek, és kiderült, hogy Argentína sanszos lehet, hát eléggé feldobódtam a lehetőségtől. Szombatra biztossá vált, hogy van két hely az adott járaton, úgyhogy útnak indultunk. Szép hosszú repülőút volt, igazán jó lehetőség egy kis relaxációra. Felszerelkeztem relaxációs zenével, aztán majdnem végigaludtam az egész utat Londontól Buenos Airesig. Ami azért is volt okos dolog, mert leszállva a forró városban azonnal egy másik reptérre kellett rohannunk. Olyan kevés időnk maradt, hogy találnunk kellett egy vakmerő taxist, akivel átszáguldottunk a belföldi repülőtérre, és irány az Iguazu argentin oldala, Cataratas del Iguazu. A gép másfél óra repülés után ért földet, akkor már mindegy is volt nekünk, összesen majdnem 18 órát voltunk a levegőben. Érdemes a reptéren vagy iránytaxit, vagy (drágábban) taxit fogni. Mi Puerto Iguazuba igyekeztünk, vagyis a vízeséshez közeli városkába, ami nincs távol a reptértől, de ha az utolsó gép érkezése után nem igyekszik kifelé az ember, megeshet, hogy az összes taxis elment már. A környék korán “bezár”, a reptér is. Fülledt, párás, forró idő fogadott minket, dacára, hogy már esteledett. Az én időm, imádom, amikor magas páratartalom társul a kánikulához. Miután leraktuk a bőröndöt, indultunk is a már este nyolckor szinte alvó kisváros központjába, macskakövön, pálmafák alatt vezetett az út. A centrumban volt egy kis élet: az éttermekben, ahol a turisták gyülekeztek vacsorára. Itt ettem életem első igazi argentin steak-jét, omlós, ízes marhahúst tükörtojással (ez a párosítás Argentínában meglehetősen gyakori, de akkor még nem tudtam), salátával. És megterveztük a másnapot, az egyetlen teljes napunkat.

Másnap, egy hosszú alvás után, kis jet laggel indultunk útnak. Méghozzá Brazíliába. Na jó, az Iguazu vízesés brazil oldalára, mert állítólag onnan nézve az igazi a látvány (bár a vélemények megoszlanak). A látogatókat buszok gyűjtik össze, mi is egy nagy busszal léptük át a határt, amely rögtön a kirándulóútra vitt minket. És rögtön az első találkozásom egy iguánával volt, előttem suhant át a fapallón, vagyis a vízesés mellett vezető úton. Hangos dübörgéssel zuhog le a víz, már messziről hallani a majdnem háromszáz különálló zuhatag elképesztő hangját. És megláttuk az első színes tukánt is, gyönyörű, nagy csőrű, (errefelé) barátságos madár. Akkor még nem tudtam, hogy az egyik regényemben a tukán is felbukkan majd, egy vezetett mámoros utazásban, de nyilván ide vezethető vissza, hogy a Mert nekünk szeretnünk kell egymástban a tukán fontos szerepet kapott (és a végén maga az Iguazu mint helyszín is megjelenik). Több kilométeren át vezetett a legszebb vízesése mellett az út, és a szívénél a korláthoz érve még el is ázhattunk. Számtalan fotót készítettünk, annak ellenére, hogy természetesen, mint a világ minden nagy látványosságánál, az Iguazunál is nehéz olyan képet lőni, amelyen nincs egyetlen turista sem. A barátnőm később kitalálta, hogy bár a látvány a földről is lenyűgöző, azért egy helikopteres kirándulás még nagyobb élményt nyújthat. Mivel még sosem utaztam helikopteren, lelkesen fogadtam az ötletet, és nem sokkal később ott ültünk egy kisgépen, amely a vízesés fölé emelkedett. Hát csak ajánlani tudom ezt a túrát – sosem felejtem el, ahogy lejjebb ereszkedtünk, mintha meg is érinthetnénk a helyet, ahonnan a rengeteg víz lezúdul. Nagyjából húsz-huszonöt percet köröztünk az Iguazu fölött, örök élmény marad számomra. Aztán még arra is maradt időnk, hogy ellátogassunk a madárparkba (a brazil részen), és ott már valóban testközelbe kerülhettem a tukánokkal, ugyanis egyikük az ásványvizes palackom, egy másik pedig a táskám tartalma iránt érdeklődött. Látszott, hogy emberekhez szoktak, hagyták magukat fotózni, még pózoltak is, egyikük majdnem az ölembe szállt. Rózsaszín flamingók, sasmadár, de kolibrik és egy egész pillangósátor is várja a látogatókat, szerintem kihagyhatatlan élmény, ha már arra jár az ember.

Azt mondják egyébként, hogy az argentin oldal pedig a túrázóknak kedvezőbb, ott nagyobb kihívás a vízesés mellett túrázni, de a látvány talán a brazil oldalról impozánsabb.

Félmeztelen pasik a borítóimon és a házfalakon

Másnap pedig már indultunk is a reptérre, hiszen csak két éjszakát terveztünk az Iguazunál, négyet pedig Buenos Airesben. Az Iguazu úgy maradt meg bennem, mint egy álom, ami átsöpör az emberen, néha azt sem tudom, igaz volt-e… De aztán jött a másik álom. Én szeretem a forró nagyvárosokat is, ahol a kövek visszasugározzák éjszaka a nappal összegyűjtött meleget, és Buenos Aires decemberben egy ziháló, izzadó város volt, szandálok, pántos topok, nyári ruhák nagy gombóc fagylaltok városa. Lendületes, pörgős, mégis délies. Ahogy egy helyi nő mondta az egyik kávézóban: gyorsan hozol pár döntést, utána pedig ülsz bő félórát a kávéd fölött. Feszes és laza egyszerre.

Ahogy becsurogtunk a városba a reptérről, robbanásokat hallottunk, és őrült nagy (kék-fehérbe öltözött) tömegbe futottunk bele. Méghozzá úgy, hogy a főúton is csak araszolni lehetett a petárdázó, valamit skandáló emberektől. Mint kiderült, a Boca Juniors játszott aznap focimeccset, és nyertek, szóval a hömpölygő tömeg nem tüntetett, hanem ünnepelt. Egy szurkoló még a híres Obeliskre is felmászott (maga az Obelisk a November lánya című regényemben egy kulcsjelenet helyszíne lett később, és a könyv egy része is Buenos Airesben játszódik, a következő részleteket is innen válogattam).

Egy egészen barátságos árú hotelben szálltunk meg a belvárosban, jacuzzis tetőterasszal, utcára panorámás reggelizővel, kicsi, modern stúdiószobával. Annyira megtetszett a kis szálloda, hogy cakk-pakk átnéztem, valahol már akkor tudtam, hogy egyszer egy hősömet “ideköltöztetem” majd. Aztán az érkezés eufóriáját megtörte az internet: olvasóimtól érkezett egy csomó üzenet és levél, csatolva az akkori kiadóm által “újraterveztetett” borítókkal. Mondjuk így utólag röhejes az egész, de első pillanatban elég meghökkentő volt: a régi címeim megmaradtak, de a borítókon félmeztelen fiúk vigyorogtak mikulássapkában. Az okokat nyilván mindenki sejti (a Fejős Éva brand lejáratása), de a barátnőm azzal vigasztalt, hogy aki ezt kitalálta, talán csak jobban kedveli a fiúkat, mint a lányokat, és szívesebben nézegeti ezeket a borítókat. Persze nem nevettem magam halálra, hiába próbált felvidítani, de a végén azt mondta: Figyelj, az olvasóid – de még akik nem olvasnak is, csak látták a könyveidet – nem hülyék. Ha ezeket a képeket meglátják, tudni fogják, hogy háború van, és veled lesznek. (Velem is voltak/voltatok, amit köszönök. Jólesett, hogy a “vállalattal” szemben nekem drukkoltatok, amihez egészen biztosan hozzájárultak ezek az ízlés- és igénytelen, átterveztetett borítók még akkor is, ha valaki csak azért találta ki ezt az ötletet esetleg, mert aznap túl sokat szívott.)

Aztán amikor besétáltunk az elképesztő kánikulában a város szívébe, feltűnt, hogy minden házon hatalmas plakátokon az egyik divatcég férfi alsóneműket reklámoz jóképű modellekkel. Akkor törtünk ki röhögésben a barátnőmmel, aki közölte: Látod, már ide is eljutottak az új borítóid!

Steak reggelire

Első este egy pörgős városban, ahol este mindenki lazít, ahol a híres és nagyon finom marhasteak akár reggeli is lehet, tükörtojással (én minden étkezésre ezt kértem). Évekkel később a November lánya írásakor időződött fel a találkozásom Buenos Airesszel:

“Megtalálták a város elegáns sétálóutcáját, a Calle Floridát. Nem is kellett messzire menniük, csak néhány saroknyira kezdődött az utca a szállodájuktól. Itt igazán élt a város, puhán zakatolt, jól öltözött emberek siettek a virágárusok között, Noémi a Váci utcához tudta hasonlítani, csak minden sokkal nagyobb, sokkal forgalmasabb volt, és nem ajánlottak neki lépésenként portrérajzolást, mint a budapesti sétálóutcán.

Egyszer csak lefordultak a Floridáról, és hamarosan eljutottak a tengerig. Szabályos utcákban gyalogoltak, mintha ebben a városrészben nem is ismerték volna az íveket, csak a derékszögeket.

Buenos Aires “Szentendréje” La Boca

Aztán másnap a La Boca negyedet néztük meg, de ezt is a November lánya hősnője, Noémi szemével mutatom be:

“Pár lépést tettek, és észrevették a szűk utcácskát a színes házfalakkal; minden ajtó más színűre volt festve, a házak előtt festők tanyáztak, harmonikás zenélt a sarkon. És persze ott voltak a turisták is, rengetegen. Noéminek rögtön Szentendre jutott eszébe a girbegurba utcáival, a fullasztóan áradó folklórral, ami mégis adott az egésznek egy fura bájt. Itt, ezen a helyen ugyanazt érezte rögtön, amit Szentendrén, a Bogdányi úton és a mellékutcákban: hogy az egész csak kirakat, mégis beszippantja a hangulata. Nem fényképezett, Lábicsnál volt a gép és a telefon is. Tudta, hogy amit most lát, azt egyrészt már millióan milliószor megörökítették, másrészt viszont saját magában illatos és hangos filmet látott. Még ha levette is fejben a színeket: fekete-fehérben vagy egy lágy szűrővel nem volt olyan harsogó, nem zakatolt annyira a kép, amit nézett. Furcsamód kolbászillatot érzett, hallotta a tangóharmonikát, látta a festőket, akik valószínűleg ugyanazokat a képeket festették már évek óta, ugyanazokról a színes házakról, látta a Boca Juniors kék-sárga mezébe öltözött külföldi kisgyerekeket a szüleikkel.

– Ha korábban hiányoltad volna a turistákat – Lábics a fel-alá hullámzó tömegre mutatott. – A Caminito, vagyis az utcácska – tette hozzá.

Színes házfalak, színes tömeg, zene, kiülős éttermek, Maradona díszelgett itt is, életnagyságban, viaszból vagy műanyagból, a valószínűtlenül keskeny, gyufásdobozszerű sarokház erkélyén. Élő zene szólt, és hamarosan megláttak egy étterem teraszán két táncost is.

– Fogadjunk, hogy a tegnapi pár! – mondta hirtelen Noémi. A fiú hosszan nézte a vörös ruhába öltözött, vastagon sminkelt lányt, aki a partnerével az asztalok között, a késői ebédjüket vagy korai vacsorájukat fogyasztó turistákat kerülgetve táncolt, egy hegedűs és egy csellista zenélt, és egy túlsúlyos, lezselézett hajú, öltönynadrágos-inges-mellényes férfi énekelt. Csak néhány házból állt a szórakoztató negyed, amolyan skanzenszerű élő múzeumnak látszott, számos étteremmel, és a kapualjakban dísztárgyboltok kínálták a portékáikat.”

A tánc,a vonzerő és az erő

Ahogy az előzőekből kitűnik, a rengeteg turista ellenére nagyon kedveltem a La Bocát és az óvárost is, de természetesen másnap felültünk a városnéző buszra, amelyről kedvünk szerint bármelyik megállóban fel- és leszállhattunk. Így jutottunk el a város távolabbi részeire éppen úgy, mint (aová egyébként gyalog is elmentünk többször is) a híres rózsaszín palotáig, amely a Plaza de Mayón áll, és amelynek erkélyéről egykor Eva Peron intézett beszédet a néphez. Azt olvastam valahol, hogy az épület annak idején úgy kapta a színét, hogy a fehér festéket marhavérrel keverték, hát nem tudom, mi ebből az igazság, mindenesetre a palotába sajnos nem lehet bemenni (nekünk nem sikerült), viszont az alatta húzódó múzembua igen. És már csak azért is érdekes a múzeum kiállítása, mert tulajdonképpen végigkísérhetjük Argentína véres történelmét, dvagy akár megtekinthetjük Eva Peron menyasszonyi ruháját is.

Parkokban pihenhetünk meg a tikkasztó hőségben, megérezhetjük a város méreteit a hatalmas városnak, és persze a nagyobb látványosságok körül mindenképpen milongázó, tangázó párokba botlunk, akik azoknak is ízelítőt adnak, akik nem mennek el egy esti előadásra. Van olyan iskola, ahol esténként tangóműsort szerveznek, mi meg is néztük, és ott azt is megtudtuk, hogy sokan csak azért repülnek a városba mondjuk Európából két hétre, vagy akinek sikerül, többre, hogy megismerkedjen az argentin tangóval vagy a milongával. Többnyire, mint az egyik tánctanár mesélte, nők, negyven-ötven felettiek jönnek el, akik már tudnak bánni a nőiességükkel, de már nem olyan ritka, hogy huszonéves lányok is elindulnak Európából, hogy megéljék, kipróbálják (mert megtanulni ennyi idő alatt valószínűleg nemigen lehet) a világ legintimebb táncát, amelyhez ugyanannyi szív kell, mint amennyi erő és vonzerő. Ahogyan egyébként az összes argentinból, akivel találkoztam, áradt az erő. Jó dolog ez, irigylésre és figyelemre méltó. Aki itt tanul táncolni, az nemcsak önmagáról és a világról tudhat meg többet, hanem szerintem erősebbé is válik.

“A tangó nagyon ment aznap Lábicsnak, legalábbis vezetni tudta Noémit, aki száz százalékig a fiúra bízta magát. Már annyi mindent megtett érte… mindent. Nélküle semmire sem jutott volna. Hagyta, hogy vezesse, és tudta, hogy egyáltalán nem hasonlít a tangóra a táncuk, vagyis inkább a sétájuk, mégis megvolt köztük az összhang.

Elhallgatott a zene.

– Az ölelőtartást gyakoroljuk – mondta Eva. Ez az, ami a múltkor nem ment, Noémi mindig belenevetett Lábics arcába. De ma már nem volt miért nevetnie. A fiú megérintette a hátát, tenyerébe vette a kezét, és Noémi ahelyett, hogy a testével hátrált volna, egyenes háttal állt, és nem zavarta a csökkenő távolság. Eddig Lábicsot érzelmek nélküli robotembernek gondolta, de az elmúlt napok és órák átírták az előítéleteit. Lábicsban megbízhat. Még akkor is, ha nem nőnek nézi, hanem barátnak. Több ez, mint egyszerű barátság. Megtett érte mindent, sokkal többet, mint ami egy baráttól várható. Egyenesen és komolyan a szemébe nézett.

Elindult a zene, és ők is elindultak. Nem hibázták el a kezdeti lépéseket, az első nyolc lépés gyönyörűen ment, most először. Fogva tartották egymást a tekintetükkel. Együtt mozdult a testük, és a lány incselkedni kezdett, a teste volt, ami incselkedett, és a tekintete. Lábics elmosolyodott, hátralépett, majd hirtelen magához húzta. Noémi megpördült a tengelye körül, a mellkasa finoman hozzáütközött Lábics mellkasához, a tekintetük tartotta őket össze, majd a lány apró mosollyal nekitámasztotta a tenyerét a fiú mellének, és ellökte magától. Aztán követte.

– Bravó! – kiáltotta Eva, és tapsolni kezdett.

Noémi hirtelen nem is fogta fel, hogy nekik szól a tanárnő tapsa.”

Argentínából egy film maradt nekem, bennem. A pára, a lezúduló víztömeg, amely a mellkasomban dübörgött, a tangótáncosnő vörös rúzsa és szigorú tekintete, a másikhoz simulása, a nagyváros lüktetése, a zene, a színek, a kérdés, hogy nekem hogyan tovább, a D§G óriásplakátok, és a sok kétely után a hit, ami újraéledt bennem, és erőssé tett. Az olvasóim velem voltak akkor is, amikor az a bizonyos (később csődöt jelentő) kiadó a lehető minden módon le akart járatni, és erőt kaptam tőlük. Estéként megnéztem az üzeneteimet, és visszatért a remény. Hazajöttem Buenos Airesből, magammal hoztam a déli lendületet, a hitet, belekezdtem egy új regénybe, és elkezdtem keresni az ország legjobb szerzői jogi ügyvédjét.

A többi – ahogy mondani szokás – már történelem. Nekem Argentína mégis egy kicsit erről szólt: az erőről és a lendületről, amit onnan nyertem. És a továbblépésről.

Ha érdekel Argentína, és regényhelyszínként is olvasnál róla, ajánlom a November lánya című könyvemet!