Első alkalommal jó néhány évvel előtt karácsony előtt látogattam el New Yorkba, a második pedig egyik áprilisban történt, olyan szerencsés voltam, hogy egy karibi hajóutat tudtaunk “levezetni” a világ egyik legsokszínűbb városában. Láttam a New York téli és tavaszi arcát, és azóta is elismerően bólintok, amikor barátaink csak “elugranak” egy hosszú hétvégére a Nagy Almába. Már csak azért is lehetséges ez, mert újra verseny van repjegyárakban, szóval aki teheti, igazán akciós árú jegyre csaphat le az interneten.

Fejős Éva írása

Ritkán adatik meg (nekem eddig még sosem), hogy az ember, útban a célja felé, fekvő helyzetben tervezgesse, hogyan is fogja felfedezni az ismeretlen nagyvárost. Igaz, azelőtt még nem is utaztam business osztályon, ahol a székek egyetlen gombnyomással teljesen vízszintes ágyakká alakíthatók, hogy a többi luxusszolgáltatásról ne is beszéljek. Így történt, hogy életemben először teljesen kipihenten érkeztem meg egy távoli városba. Ez egy sajtóút volt, egy légitársaság meghívására érkeztem akkor a városba, néhány újságíró kollégámmal. Összesen hatan utaztunk, ezért a reptéri kijáratnál két taxit fogadtunk. Több mint tizenkétezer sárga taxi fut a városban, ám, mint kiderült, a filmekben nem a drámai hatás kedvéért orozzák el különböző cselekkel és „beugrásokkal” az emberek egymás elől a taxikat, hanem csak így lehet érvényesülni, ugyanis egy taxira mindig legalább hárman-négyen várnak.

Az első utunk a Manhattan szívében lévő hotelből az Uncle Jack’s Pubba vezetett. Akkoriban ez számított a város egyik legjobb steak-vendéglőjének, amit nem is tudtam megcáfolni (főleg mert nem is igen jártam steakhouse-okba, és ma sem igen járok), azonban vigyázat: négy adag steak-ként negyven(!) szelet húst hoztak az asztalunkra, s hozzá görögdinnye-nagyságú, minden bizonnyal a génmanipuláció csodájának számító brokkolikat. Akkor már gyanítottuk: ez nem az a város, ahol éhezni fogunk.

Felhőkarcolók tetején

Másnap reggel (kolosszális adag lazacos tojásrántotta után) a Rockefeller Center kilátójából csodáltuk a várost. A hetven emelet magas toronyházat hetven évvel ezelőtt ifjabb John D. Rockefeller építtette. A földszintről szupergyors lift repíti fel a látogatókat a felhőkarcoló legtetején nyílt kilátóteraszra. Az épület területe tizenötmillió négyzetméter, háromszáznyolcvannyolc lift tartozik hozzá, és naponta körülbelül kétszázötvenezer ember fordul meg benne. A toronyház előtt magasodik a feldíszített karácsonyfa; érkezésünkkor (novemberben) állították fel a gigantikus méretű fenyőt. Némi séta következett a Fifth Avenue-n, a világ egyik legismertebb sugárútján, ahol az összes világmárka saját üzlettel rendelkezik, de sajnálattal jelentem, hogy áraik nem az olcsó kategóriába tartoznak, s ezt jelzi, hogy a kirakatban látható termékeken általában nincsenek árak.

Városnézésünk a Guggenheim Múzeumban folytatódott, a felső szintre csigavonalban kanyarog az út. Érkezésünkkor éppen orosz tárlatot nyitottak meg, a cári Oroszországban készült festmények mellett modern képeket is láthattunk, bár számomra az állandó kiállítás érdekesebb volt a Manet-, Picasso-, és Klee-alkotásokkal. A legbizarrabb egy „élő” műalkotás volt, az épület aulájában, ahol egy kortárs orosz művésznő önmagát állította ki: bőrszerkóban üldögélt egy széken, kezében gépfegyverrel, és csak akkor értettem meg, miért a kiírás: „Bizonyos műalkotások sérthetik egyesek ízlését”, amikor láttam, hogy a művésznő a lába közé, a bőrnadrágjára erősített egy műfalloszt. (Sajnos, a művet nem tudtam értelmezni, de bizonyára volt mélyebb mondanivalója…)

Aznap este még egy „tetőtéri” városnézés várt ránk: amikor leszállt az est, és kigyúltak a színes fények, felmentünk a város – a World Trade Centert ért merénylet óta – legmagasabb épületének, az Empire State Buildingnek a kilátóteraszára, ahonnan beláthattuk egész New York City-t.

Manhattan-koktél = lórúgás

A többieknek másnap véget ért a program, én viszont maradtam, mert megérkezett Pestről Kata barátnőm, és rögtön meg is lepett azzal, hogy vett két jegyet a Broadway-re, a Mamma Mia! című musicalre. Aztán nyakunkba vettük a várost. Budapesten néhányan féltettek minket („Nem veszélyes két lánynak, férfi nélkül az a nagyváros?”), s örömmel mondhatom, veszélyt csupán a bevásárlóközpontok környéke jelentett számunkra, ugyanis némelyik hihetetlenül olcsón kínálja a nagynevű tervezők termékeit. Persze, Harlembe éjszaka nem mentünk el, viszont az emeletes városnéző busszal tettünk egy Harlem-kört is. New York-ban nem néznek ki két nőt sehonnan, sőt, még az őrülteket sem nézte meg senki (rajtunk kívül), pedig szaladgált néhány igazán emlékezetes figura az utcákon. Aznap elmentünk Chinatown-ba is, és mondjátok nyugodtan, hogy finnyás vagyok, de nekem felfordult a gyomrom, amikor megláttam, hogy az éttermek kirakataiban szemükön átszúrva, dróton lógnak a csirkék, és a halak, rákok döglötten, hassal felfelé fekszenek az akváriumok alján. (Ázsiában jártam néhány kínai negyedben, mind tiszta és gusztusos volt – a New York-i nekem nem jött be.) A neonfüzérekkel feldíszített olasz negyed, Little Italy már egy fokkal jobb, de akkor jött helyre a gyomrom igazán, amikor Sohóba érkeztünk. Csöppnyi galériák, jellegzetes, tűzlétrás házak, bohém hangulat… Aznap este, megünnepelendő, hogy Manhattanban vagyunk, Kata javaslatára Manhattan-koktéllal koccintottunk. Már az első korty után úgy éreztem, mintha lórúgást kaptam volna, és alig bírtam hazakóvályogni a szállodába, hiszen a koktél martini és whisky kemény keveréke volt…

Emlékpohár és Sharon Stone ruhája

Másnap a World Trade Center helyét néztük meg, ahol a gyásznak már nem sok nyomát tapasztaltuk, bár azt is hallottuk: New York nem akar örökké gyászolni. Szorgosan építkeznek az egykori toronyházak helyén. Innen csak egy (vízi) ugrás a Szabadság-szobor, s igazán megéri körülhajókázni Manhattant, hiszen a vízről egészen más arcát mutatja a város. Katával a Metropolitan Múzeumban folytattuk a városnézést, ahol rendre eltévedtünk a termek között. Csak ajánlani tudom, hogy a francia impresszionisták műveit itt se hagyják ki a látogatók.

Este jött a várva-várt musical. A Cadillac Winter Garden Színház épülete belül gyönyörű, de a darab nem hordoz mély tartalmat, és élvezetesebb lett volna, ha az ABBA-slágereket jobb torkú énekesek adják elő. Aznap este beültünk a Planet Hollywoodba, ahol – mint sok helyütt – azt tapasztaltuk: amint az ember elfogyasztotta a főfogást, kezébe adják a számlát, és szinte várják a távozását. Viszont megkaptuk emlékbe a poharainkat, és az egyik vitrinben megcsodálhattuk azt a szexis ruhát, amelyet Sharon Stone viselt a 9 és fél hét című filmben.

Másnap már csak metróztunk egy kicsit (el is tévedtünk), majd elsétáltunk a Central Parkba, ahonnan látni a napot is (Manhattan felhőkarcolói között mindig azt hittük, borult az idő), megnéztük a mókusokat, az állatkertet, aztán még utoljára elballagtunk a Times Square-re, amely igazán este hangulatos, amikor a neonreklámok bevilágítják az egész teret, és valósággal utat kell vágni a tömegben.

Villámgyorsan elrepült az öt nap, és attól kezdve alig vártam, hogy visszatérhessek a városba, több időm legyen andalogni, nézni az embereket, elvegyülni a forgatagban.

Tavasz New Yorkban

San Juanból, egy csodálatos karibi hajóútról érkeztünk legközelebb New Yorkba, négyen voltunk, egy baráti házaspárral. Mielőtt a hotelünkről mesélnék, rossz szívvel megemlékeznék az előző szállodáról, amelyben a PR-ügynökség akkor elszállásolt. Egy nagyon béna kis hotel volt, de jó helyen, a Broadway “kapujában”. A probléma csak az volt, hogy Katával az extra tartózkodásunk árát kétszer is leemelték Kata kártyájáról, és nagyjából három hónapba telt, mire a bankja visszaszerezte a jogtalanul leemelt pénzt. (Megnéztük később a hotelről az “ajánlásokat”, és láss csodát, több európai vendég hasonló lehúzásról írt a szállással kapcsolatban.)

Most viszont találtunk egy akciót, nem is akármilyen hotelbe szólt, hanem a Waldorf Astoriába! Igen, kitaláltátok, nem véletlenül szállt meg Lina és családja a Karácsony New Yorkban című regényemben ebben a patinás hotelben, volt lehetőségem felfedezni, ott megszállni, kipróbálni. (Tudjátok, mindig olyan helyszíneket idézek fel a regényeimben, ahol már jártam.) Elképesztő a szálloda, minden folyosóját az egykor ott megszállt hírességek fotói díszítik. A mi szobánk egy régi, tulajdonképpen tűzfalra nyíló helyiség volt, mégis olyan varázzsal rendelkezett, hogy örömöt jelentett belépni. Egy régi ágy, gyönyörű, klasszikus bútorok, patinás, de tiszta kád, illatos testápolószerek, vastag padlószőnyeg, kényelmes ágynemű… és teljesen korrektül történt az elszámolás is, a szolgáltatásokban pontosan az volt, amit ígértek.

A tavaszi utunk csak andalgásról, városnézésről szólt. Egy kicsit cidris volt ugyan a forró karibi időjárás után a nyári cuccokban, de bebarangoltuk a várost, musicaleket néztünk (minden estére színházjegyet vettünk), és csak szemlélődtünk.

A két New York-i tartózkodásunk inspirált arra, hogy megírjam a Karácsony New Yorkbant, azt a könyvet, ahol a város az egyik “főszereplő”, és a kedvenc karakterem, Martin valójában az én szememmel fedezi fel a várost… de a többit már ismeritek.

Csak azt tudom még hozzátenni, hogy én is vadászom az akciós repjegyekre, és alig várom, hogy újra, harmadszor is találkozhassam a Nagy Almával…

Ha tovább olvasnál New Yorkról, ráadásul egy izgalmas regényben, akkor figyelmedbe ajánlom a Karácsony New Yorkban című könyvemet!