Mi lesz veled, Kuba?

A színek és a zene, a tenger, a szivar illata, a rum, a tánc, a régi autók és a lepukkant, színes házak. Ez a látogató Kubája, ami, úgy tűnik, nem is nagyon fog változni a közeljövőben. A változás ugyan elkezdődött, de a kubai átlagembert egyelőre nem érinti – az utazókat annyiban igen, hogy évről évre drágább lesz a kubai nyaralás.

Fejős Éva írása

Ugorjunk vissza az időben vagy tíz évet. Egy poros udvaron állok. A ház bútorozatlan, vakolata lekopott, ablakai tárva-nyitva. A székeket kirakták az udvarra, rajtuk hamis Louis Vuitton és Gucci táskák pihennek, a két salsakirálynő táskái. A por szép lassan belepi őket, ahogy a lábfejemet is. Odabent a házban táncpróba zajlik. Kazettás magnóból szól az alap, de két zenész támasztja a falat, és a betonpadlón három táncos pár gyakorol. A lányok topban, miniszoknyában, a fiúk farmerben és pólóban.  Ahogy megszólal a zene és megmozdul a lábuk, nekünk ott kint, az udvaron elakad a lélegzetünk. Ez egy csoda, amit csak kevesen láthatnak. Igazi tánc, igazi salsa. Egy előadás születik a szegény havannai külvárosban. A táncosok közül az egyik lány salsavilágbajnok, csak látogatóba jár haza, egyébként a világot járja. A többiek Kubában élnek, és a kitörésre várnak.

Ez a második kubai utazásom. Egy angol-kubai táncprodukció meghívására érkeztem, és végignézhetem a próbákat. Az első utamon megismerkedtem a nevezetességekkel, látványosságokkal, és néhány kubai emberrel, de ez most más. Azt láthatom (akár), hogy hogyan válik egy egyszerű, tehetséges fiatal nemzetközi hírű táncossá. Még nem tudom, hogy ez a próba, amikor ott állok a Havanna-széli lerobbant családi ház poros kertjében, és bámulok befelé, a házba, ahol a csoda születik, meghatározó lesz az életemben. Ugyanis ez a látvány és élmény inspirálja később a Cuba Libre című regényemet, amelynek hatására sok-sok olvasóm nemcsak a hőseimmel és a regénnyel, hanem a valóságban is elutazott Kubába.

A próba két órával később egy kultúrházban folytatódik. Ritkán használják az épületet, az áramot is úgy kell visszakapcsolni, a kazettás magnó sem akar elindulni, de itt az egész darabot eljátsszák. A darab a Lady Salsa címet viseli és ha előreugrom az időben, el is árulom, hogy a nemzetközi turné sajnos nem lett átütően nagy siker (hazánkba is eljutott a darab), a témája egy fiatal kubai lány ünnepelt színésznővé válása. A helyszín a kilencvenes évek Magyarországának lerobbant kultúrházait idézi, de a nézőtér megtelt helyiekkel, akiknek ez egy jó program, és velünk, néhány európai újságíróval, akik ilyet még sosem láttak. Egy lenyűgöző és lélegzetelállító produkció születik, olyan táncosoknak köszönhetően, akik közül néhányan nem is profik, hanem csak a vérükben van a tánc, a salsa.

Illegális városnézés és “maszekolás”

Az első látogatásunk alkalmával, és később, a harmadik alkalommal is találkoztunk Aurelióval, az illegálisan a matuzsálemautójával taxizó ötven körüli férfivel. Vele legelőször kipróbáltuk, milyen szinte a padlóig lebukni a kocsiban, ha a sofőr rendőrt lát (igazoltatták volna, és megbüntetik, ha külföldieket szállít a kocsijában), sőt azon is többször elcsodálkoztunk, ahogy a frissen vasalt, hófehér ingében kiugrott a kocsiból, amikor az lefulladt (47-es évjáratú kocsiról beszélünk), kinyitotta a motorháztetőt, szájával megszívta a benzincsövet, és már furikáztatott is tovább minket. Vele jártuk be Havannát, ő vitt el a híres temetőbe, ahol egyébként a Cuba Libre egyik kulcsjelenete is játszódik, ő szállított Hemingway villájához, miután minden reggel pontosan megjelent a szállodánál. Mint mondta, van főállása (már nem emlékszem, mi volt az), de abból élnek, hogy mindketten “maszekolnak” a feleségével. Az asszony egy gyárban dolgozott varrónőként, otthon pedig “feketén” varrt. Aurelio szerint mindkettőjüket megbüntették volna, ha a feketemunka kiderül, viszont megélni csak így tudtak, két gyereket is fel kellett nevelniük. Akkoriban is virágzott a feketekereskedelem Kubában, hamis és lopott szivarokat külföldiekre akartak rásózni (ránk természetesen sikerült is), de a gyárakból szervált termékekre is mindig akadt vevő. Aki boldogulni akart, annak ügyesnek kellett lennie.

A második, Lady Salsa-próbás utazásomon viszont már mást látok. A feketézés nagyüzemben megy, egyesek meggazdagodtak, van, aki külföldi mobiltelefont használ, és bár még nincs mobiltelefonbumm (de már közeledik az ideje), az internethez többeknek van hozzáférésük, főleg azoknak, akik üzletelnek. Hotelekbe járnak netezni, ismerősök engedik be őket, vannak köztük feketén idegenvezetők, pluszmunkát különpénzért vállaló tánctanárok, és még sorolhatnám.

Cuba Libre, kóla nélkül

Tehát már tíz évvel ezelőtt is voltak szegények (általában a kubaiak), de néhányan jólétet teremtettek maguknak “üzleteléssel”. Ez akkor tűnt fel igazán, amikor először elmentünk egy “átlagos” szombat esti kubai diszkóba, egy havannai panelház aljában tartották, a büfében étel nem volt, csak zene, és a Cuba Libréhez leginkább a kóla hiányzott: egy nagy üveg rumhoz csak egy kis doboz kóla járt, az is méregdrágán. Mindenki meglehetősen felhevült állapotban táncolt, ide jöttek szórakozni az átlagos fiatalok. Aztán pár nappal később egy titkos bárban láthattuk, ahogy százdollárosok cserélnek gazdát, márkás cuccokban jöttek be a helyi nagymenők, volt itt étel-ital, kóla, tánc, drága lányok és olyan külföldiek, akik meg tudták fizetni a több száz dollárt éjszakára. És még olyan külföldiek is felbukkantak, akik lányokat vittek be a hátsó szobákba. Ott aztán kiderült, hogy vannak a helyiek között azok a “feketézők”, akik a lányokat szállítják, illetve akik külföldieket kalauzolnak az országban, továbbá akik kábítószert szereznek be és terjesztenek, mások a magánéttermek felhajtóiként tettek szert extra jövedelemre, vagy éppen árultak mindent, amihez hozzájuthattak: kubai rumot, kubai szivart, szállást. Illegális szállást, mert akkoriban még nem engedélyezték, hogy kubaiak kiadjanak egy szobát külföldieknek. De ez keveseket zavart, a rendszert már akkor ki lehetett játszani, a hatóságot lefizetni, úgyhogy felnőtt egy generáció, amely már nem a kubai szocializmus egyik elvét, az  egyenlőséget tartotta példának.

Hatezer forint az átlagfizetés

A harmadik utazásunkra néhány évvel ezelőtt került sor. Sokkal szabadabban vállalkozott mindenki, de a rendszer nem változott. Csak suttogni merték a kubaiak, hogy a rendszerrel nem elégedettek. A kubai átlagember néhány ezer forintnak megfelelő fizetésből él, jegyre kénytelen vásárolni (húst arra is ritkán lát), kincs számára a kávé, a kolbász és a csokoládé. És persze ha meg akar élni a családjával, akkor muszáj szert tennie valami mellékesre. Természetesen sokakon segítettek már akkor is a külföldön élő rokonaik, és aki kapott száz-kétszáz dollárt havonta a – mondjuk – Miamiban élő rokonaitól, azt mondta, neki már teljesen fölösleges dolgoznia. Ez a másik szemlélet, amivel nyakra-főre találkozol Kubában. Minek dolgozni, ha azzal csak havi húsz dollárt lehet keresni, miközben száz vagy több dollár jön a rokonoktól havonta? Nagyon nagy a szakadék, ha valakinek nincs külföldön élő rokona, akkor rákényszerül, hogy “feketézzen”, kitaláljon valamit, amivel pluszpénzt kereshet. És ez többnyire nem engedélyezett tevékenység.

Aurelio akkor azt mondta, mindenki várja az amerikai nyitást, amely azonban eléggé sokat késett. Sőt végül 2016-ban, Obama elnökségének utolsó évében kerülhetett sor rá, de hiába várták a kubaiak a kánaánt, a nyitás, az enyhülés természetesen nem hozta magával automatikusan  a jólétet. Úgy hallottam, a kubaiak csodára számítottak, és nagy a csalódás, éppen amiatt, mert enyhülés ide vagy oda, az átlagemberek élete nem lett könnyebb. Hiába könnyítettek az amerikai turisták számára az utazáson, egyelőre nem látszik a kubai átlagember számára, hogy ez hogyan hathat  pozitívan az életére. Persze aki szorgalmas és az idegenforgalomban dolgozik, már most láthat változást (több a munka, de a fizetésekben ez még nem jelent meg), ám a változást leginkább azok az ügyes feketevállalkozók vehetik észre, akik azonnal ráharaptak a Kubába érkező turistákra. Azt olvastam valahol, hogy hamarosan annyi turista érkezhet a hanyatló Havannát felfedezni és Kubában nyaralni, hogy kevés lesz a szállodai szoba. Ez egyelőre ez még nem következett be, és az is kérdéses, hogy Trump intézkedései hogyan hatnak majd a kubai-amerikai kapcsolatokra.

Tény, hogy a kubaiak többször szenvedtek nagy veszteséget, amikor le kellett mondaniuk fontos támogatóikról: először az orosz-kubai viszony gyengülése jelentett óriási törést az ország számára minden szempontból. Hiszen amíg a Szovjetunióból folyamatosan érkezett a segítség, addig nem volt nagy baj. Később a másik nagy szövetséges, Venezuela gyengülése is megviselte Kubát. Chavez, a venezuelai elnök igazi Fidel-barát volt, és az ország olajkészletéből bőkezűen adott Kubának, Kuba pedig orvosokat és ápolónőket küldött cserébe Venezuelának. Chavez halála, majd pedig a venezuelai gazdasági válság megviselte ezt a szövetséget is, már nincs osztogatnivaló olajvagyon, a válság Kubára is hatással van. Érthető hát, hogy örömmel fogadták az Egyesült Államok közeledését, amelynek a jövője Donald Trump elnökké választásával kérdésessé vált.

Autómatuzsálem, egy letűnt kor lenyomata (Cojimarban)

Tehát amikor kérdezitek tőlem, hogy mennyi ideig láthatják vajon a turisták a mostani, hanyatló Havannát, arra bár nincs biztos válasz, viszont azt gondolom, hogy még sok idő, mire Kuba kilábal a sok éve tartó válságából. Ha ma végigsétálunk a híres tengerparti sétányon, a Malecónon Havannában, akkor döbbenten vesszük észre, hogy a gyönyörű házak már nemcsak tatarozásra szorulnak, hanem némelyik lakatlan, életveszélyes állapotban van, és egyelőre nincs pénz a felújításukra. Azt is láthatjuk (kérdés, meddig), hogy például a legfelkapottabb nyaralóhelyen, Varaderón szellemhotelek állnak az értékes tengerparton: egykor “SZOT-üdülők” voltak, mára lepusztultak, kilopták a berendezésüket, törött ablakokkal, elhagyatottan várnak sorsukra a világ egyik legszebb partján. Gondolom, nem sokáig – ezek a területek egyre értékesebbek.

De ha azt kérdezitek, hogy meddig látjátok még a Cuba Libre-ben megrajzolt, szeretnivaló, kopottságában és hanyatlásában is gyönyörű Havannát, vagy a sosem felejthető Cienfuegost ugyanebben az állapotban – hát azt mondom, valószínűleg eltelik még jó néhány év, mire a kép megváltozik. Az pedig, hogy a kubaiak számára mikor derül ki, hogy a kerítés akkor sem lesz kolbászból, ha netán amerikai befektetők érkeznek az országba, szintén nagy kérdés. Egyelőre én úgy látom, a fiatalok még mindig inkább elhagyni készülnek a hazájukat a jobb megélhetés reményében, még akkor is, ha az általam megkérdezett, külföldön élő kubaiak azt mondták, a szülőhazájukban élték meg a legboldogabb éveiket.

Mojito és boldogság a tengerparton

Hétvégén egész Havanna strandol. Nem kell messzire menni, a tömegközlekedés mondjuk nem az igazi, de kocsival, iránytaxival jutnak ki a helyiek arra a nyilvános partszakaszra, ahol szinte csak ők napoznak, strandolnak, és igen, táncolnak a homokban. Egy-két zenekar is kivonul hétvégenként, és dől a koktél, a kis büfékben csak alkoholos koktélhoz lehet jutni, a legfinomabb mojitót például ezen a strandon ittam.

Hogyan mondod “kubaiul”: szeretlek?

- Mi, kubaiak az öleléssel, puszival, testi érintéssel szavak nélkül is elmondjuk a másiknak: „szeretlek”! – mesélte egyszer egy kubai születésű, sokáig Magyarországon élő ismerősöm, Maritza. – Az érintéssel azt üzenjük: elfogadlak, nem érdekelnek a hibáid, csak az érdekel, hogy mi a jó benned. Te is láthattad, hogy Kubában az emberek – vagyoni helyzetüktől függetlenül – valósággal sugároznak, árad belőlük a szeretet, és ha akár egynapi ismeretség után elválsz tőlük, hiányolni fogod őket… Én igyekszem „megszelídíteni” a hűvösebb, európai embereket is, ha valakivel kapcsolatba kerülök, közvetlen vagyok vele, megsimogatom a karját... Az érintés boldoggá tesz, mert érzed, hogy elfogad a másik. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk mi, kubaiak összeveszni egymással, sőt! Csakhogy utána bocsánatot kérünk és összeölelkezünk, még akkor is, ha továbbra sem egyezik a véleményünk. És akkor szent a béke… Talán abban különbözünk az európaiaktól, hogy könnyedebben vesszük az életet, nem szorongunk, és nem törekszünk a tökéletességre. Nem tökéletes az ember, nem tökéletes a politika, semmi sem az – de ezt mi elfogadjuk. Nem azért állunk meg beszélgetni valakivel, mert bármit akarnánk tőle – csak esetleg egy mosolyt… És én bízom: abban, hogy nem csalódom a barátaimban, a szomszédaimban, senkiben. Ha néha csalódás érne is, töretlen marad a bizalmam. Hiszen csak úgy tudsz szeretni, ha bízol az emberekben…

Szeretnél többet olvasni Kubáról egy izgalmas, érzelmes regényben? Olvasd el a Cuba Libre című könyvemet!