Amikor a Nápolyi vakációt írtam, bevallom, még csak egyszer, egy napig voltam Positanóban. De minden kis zuga, ahol jártam, minden lépcsője, amit megmásztam, minden virág és pizza, amelynek az illatát éreztem, és persze a legendás és gyönyörű kilátás is bevésődött az emlékeimbe. 2013-ban aztán visszamentem egy hétre csajos nyaralásra Diával, és rá egy évre is. Az öreg árus, Luca életvezetési tanácsait azóta sem feledem, mint ahogy Arienzo-beachen Amalia vendégszeretetét sem...

Fejős Éva írása

Leszállunk a nápolyi reptéren, ahonnan több átszállással lehet elbumlizni az Amalfi-partra, viszont ha olyan kedvező áron sikerül repjegyet kifogni, mint nekünk mindkét évben, akkor még a taxi is belefér. Ráadásul mind a két évben Tony utaztat, a sofőr, aki útba ejti velünk a nagy filmek forgatási helyszíneit is, hadarva mesél a családjáról, a családi taxivállalkozásukról és édesanyja karácsonyi vacsoráiról is. (Mindkétszer ugyanaz a téma.) Ugyan még csak júliust írunk, és a család minden tagja reggeltől késő estig dolgozik, de Tony már a nagy téli pihenőről álmodozik, amit néha a Karib-térségben tölt el. Tony apjáé a vállalkozás, télen a fiútestvérek közül – akik, ha jól emlékszem, négyen vannak – az otthon maradók általában valóságshow-nak dolgoznak: Nápoly környékéről Rómába szállítanak szereplőket, tehát akkor sem pihen a vállalkozás. Azt mondja, az ősz a legszebb számára, meg a tavasz. Mert akkor beülhet a család motorcsónakjába, és csak úgy magának járhatja a tengert, nincs annyi munka, nincs sok turista. És akkor strandolhat kedvére.

Ablak nincs, a kilátás viszont megfizethetetlen

Közben elérjük Sorrentót, majd a szerpentinen kanyargunk tovább, jobbra a mélyben ott a tenger a sok vitorlással és yachttal, a sziklaszirt titkos kis kertjeiben medencék, napozóteraszok, éttermek és panziók várják a vendégeket. Csodálatos utazás, de ajánlom bekészíteni a pakkba a hányáscsillapítót. Magamnak is ajánlhattam volna a második visszaútra, sajna eszembe sem jutott, és nagyon megbántam, de erről majd később.

Első megérkezés: átgurulunk Positano hangulatos főutcáján, habzsoljuk a szemünkkel a látványt, a sziklára épült színes házakat, a mélyben a kis öblöket, a kanyargó út közepén sétálgató nyaralókat, a rengeteg robogós, integető olaszt, aztán már meg is érkezünk. Felix a vendéglátónk, sokat olvastunk a szállodájáról a neten, hát volt ott pozitív és negatív hozzászólás is rendesen, mindenesetre meglepő, hogy a konténerszerű ház, amelyben a szobák helyet kaptak, ablak nélküli. Van egy nagy, a teraszra nyíló vasajtón a szobánkon, a bejárati ajtó, reluxához hasonlóan állíthatók rajta a rések, azon látunk ki a bejáratunk előtt zöldellő, a hatalmas termést adó citromfákra és az olajfákra. Azokon túl pedig, a mélyben ott hullámzik a tenger. Végül is meg lehet szokni, hogy az ajtó résein kell kikukucskálnunk, ha panorámára vágyunk. Szűkösek a szobák, az árak magasak, a főszezont Positanóban elrontották egy kicsit az amerikai turisták (sokan hajóutat szakítanak meg itt), mert nem sokallják az árakat, az olaszok pedig annyit kérnek a hangulatért és a látványért, amennyit nem szégyellnek. Szóval Felix szállodájában egy hét annyiba kerül, mint mondjuk Itália északi részén kettő, de örülhetünk, hogy egyáltalán volt szabad szoba még márciusban, amikor lefoglaltuk. És a kilátás valóban örökre emlékezetes marad.

Olasz isten, csónakban

Meg persze az a háromszázhatvan magas lépcső is, ami a tengerpartra vezet. Lefelé robogni rajta még jó poén. De amikor fel kell menni, hát akkor hiába a futós reggelek otthon, azok erre a tüdőkiköpős-mindjárt meghalok-típusú lépcsőmászásra egész egyszerűen nem tudnak felkészíteni. Így hát amikor másnap elfelejtem magammal vinni a naptejet a strandra, hát evidens, hogy inkább veszek a parton.

Az az igazság, hogy Felix szállodája sok szempontból csodálatos, még ha a három csillagot nehezen érdemelné is ki: elsősorban azért, mert ha nem itt lakunk, valószínűleg sosem találjuk meg Arienzo-beachet. Ez a strand helyezkedik el ugyanis a hotel alatt háromszázhatvan lépcsővel. Ez nem a positanói főstrand, hanem egy eldugott öböl, amit vagy a szálláshelyünk felől, a partról (Positano végéből), vagy pedig a tengerről lehet megközelíteni csónakkal.

El is mondom, hogy mi a helyzet Arienzóval. Nagyon dühítő, hogy például az észak-olaszországi árakhoz, és természetesen a nápolyiakhoz képest is nagyon drága. Minden. A nyugágy, a napernyő, a kávé, az étel. Viszont minden nagyon-nagyon jó, átlag fölötti. Olyan elképesztően finomak az ételek, amik egy kis konyhában készülnek a vécé mellett, amilyet még sosem ettem Itáliában, pedig már eléggé bejártam az országot. Igen, valahogy itt senkit sem zavar, hogy a nyilvános vécé melletti helyiségben főz Amalia (a tulajdonos) anyja és annak segítője, hiszen minden étel fantasztikus. Arienzo-beach egy kulináris turné kezdete és vége. Ha itt eszel egyszer, akkor mindig minden olasz kaját az itt elfogyasztotthoz fogsz mérni. És az elandalításnak is értik a módját: például érkezik a délelőtti kávé mellé egy pohár fehér habzóbor, benne őszibarack-gerezdekkel. Mindenki kicsit mámorosan megy utána a partra, ahol egészen más a tenger is, mint a néhány kilométerrel odébb elhelyezkedő főstrandon: átlátszó, tiszta, vakítóan kék és bársonyosan simogató.

(Positano, a kis gyöngyszem – fotó: Europress Fotóügynökség)

Aztán jön az ebéd. Amalia mellett feltűnik az egész család, hirtelen mindenki pincérré válik, még a napágyakat bérbe adó srácok is, és egyszer csak lesétál az egyik motorcsónakról egy félmeztelen olasz isten, akire női szemek tapadnak. Ő itt a rocksztár, majdhogynem maga Bon Jovi – vagyis Adriano, aki Arienzo-beachre hozza a főstrandról motorcsónakon a turistákat, és egyértelműen az amerikai, a brit és az olasz nők kedvence. Felkap egy pólót és beáll felszolgálni ő is. Hirtelen megtelik a büfé.

Előétel: paradicsomos padlizsán, buffala mozzarellából caprese, főétel tészta, én itt szeretem meg igazán a spagettit fokhagymás fésűkagylóval, Diának paradicsomos feketekagyló, és még jön a desszert is. Meg kancsóban a habzóbor őszibarackkal.

Hát nem mondom, lehet itt dőzsölni naplementéig. A parton wifi is van, csodálatosan gyors, simán elintézzük Viberen a kiadói ügyeket, és még a frissen készült fotókat is hazaküldjük. Egy egész nyarat ellustálkodnánk itt, nemhogy néhány napot.

Pedig Positano arra vár, hogy felfedezzük, nemcsak a várost, hanem az egész környéket.

Intsd le a buszt!

Az Amalfi-part számos kis ékszerdobozát felkereshetjük akár egy nap alatt is. (Amikor először jártam Positanóban, Nápolyból szerveztük a kirándulást, és egy bérelt kocsival megjártuk az utat egy nap alatt, úgy, hogy mindenütt eltölthettünk egy kis időt, és aránylag jó képet nyertem az öböl városkáiról – vagyis a vágy feléledt bennem, hogy egyszer visszajöjjek és több időt töltsek itt.)

A buszt le kell inteni, mert különben szépen elhúz mellettünk a megállóban is, és ha valaki mélységiszonyos, semmiképp se üljön a járműnek a tenger felőli oldalára, mert Amalfi felé végig meredten fog előrenézni, hiszen ha lepillant jobbra, az az érzése támadhat, mintha már elindult volna a busz a szakadék felé. Viszont mire Amalfiig, a végállomásig elérkezünk a tömegközlekedéssel, megismerkedhetünk a helyiekkel, nekünk egészen váratlanul a sofőr Tony családjából lett útitársunk, egy huszonéves férfi, aki elmondta, hogy Tony és az összes gyerek a családból Positanóból Amalfiba járt iskolába. Ez busszal minimum negyven perc, a turistaszezonban több is lehet, de ők, mint mondta, mihelyt lehetett, robogóra váltottak és gyorsabban odaértek. Hogy nem féltették-e őket a szülők, hogy robogóznak ezen a kanyargós, szűk úton? Azt mondja, nem. Itt ez a természetes, robogón „nőttek fel”. Egyébként a buszsofőrök meglehetősen tempósan vezetnek, szóval aki végképp nem bírja az efféle szerpentint, annak ajánlom, hogy hajóval közelítse meg a gyönyörű kisvárost, Amalfit. Persze akkor kimaradnak az odavezető út eldugott halászfalvai, vagy legalábbis csak a tenger felől lehet látni őket, de Amalfit mindenképpen látni kell, bejárni a hangulatos utcácskáit, ücsörögni a száradó ruhák alatt egy forró betonlépcsőn, limoncellót kortyolni, hatalmas citromokat vásárolni, ülni a híres katedrális lépcsőjén és nézni az előtte lévő téren az emberek kavalkádját, enni egy jó fagyit, és megtervezni a következő kirándulást. Mondjuk Ravellóba, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a tengerre, és akár a Wagner-fesztiválra is érkezhetünk. Nekünk ez utóbbi kimaradt, de aki már részt vehetett rajta, azt mondja, felejthetetlen élmény.

Persze indulhatunk másik irányba is, vagyis érdemes elmenni Sorrentóba, és hajójáratok indulnak Positanóból Capri szigetére. Caprit ne hagyja ki, aki még nem járt ott. És aki privát túrára vágyik, továbbá netán a költségvetése is nagyobb, akár Adrianónál is befizethet az útra: mi találkoztunk olyan brit lányokkal, akik hatan összedobták az út árát és Arienzo-beachről Adriano vezetésével, nagy nevetések közepette, két üveg proseccót betárazva indultak a tengeren Capri szigete felé.

(Arienzo beach fentről – fotó: Europress Fotóügynökség)

Lift – nincs

A második évben nem Felixnél szállunk meg, és ennek tulajdonképpen örülünk. Ugyanannyiért, amennyiért nála laktunk, most egy nagyon szuper kis családi hotelben kapunk szobát, kilátással a hegyre, majdnem négyszáz lépcsőnyi távolsággal a tengerparttól. Tony szerint, aki jön értünk, a hotelnek van egy titkos liftje. Mindenki tudja, de még senki sem látta. Ajánlja, keressük meg, és meséljük majd el neki, amikor visszajön értünk egy hét múlva.

Nos, érkezés után a lift keresésére indulunk, és találunk is egy titkos ajtót, ami zárva van. Marad a négyszáz lépcső, lejutva a partra pedig kiderül, hogy a parton lévő hotel és a mi szállodánk ugyanannak a családnak a tulajdonában van, tehát akár létezhetne is a sziklába vájt lift. Azonban visszacaplatva a recepcióra sem jutunk előrébb: titokzatos mosoly a válasz, és egy kis fejrázás. Szóval nem tudok olyan hotelt ajánlani, ahonnan megspórolhatjuk a lépcsőzést, de a második nyaralásunk második napján, felfedezve a város főstrandját, újra úgy döntünk, hogy ott a helyünk Arienzón. Amalia már ismerősként üdvözöl minket, gyereket vár, ragyog, és kérdés nélkül hozza a reggeli kávét. A vécé melletti konyhában már készül az ebéd, Arienzo nem változott, Adriano még mindig az amerikai és a brit nyaralók kedvence, a kaja még mindig isteni, és soha olyan jókat még nem relaxáltam, mint a tengerben lebegve, a hegy sziklaszirtjét bámulva, érezve, hogy sehol sem lennék szívesebben abban a pillanatban, mint ott.

Aki élvezi az ételt, megérdemli a szerelmet

És hogy mit lehet csinálni a városban, ha ott töltünk néhány napot vagy hetet? Például lehet találkozni Lucával, az idős cipőboltossal a belváros közepén, aki egy időben maga készítette a bőr mokaszinokat és szandálokat, ám most már csak az üzletet vezeti. Mindenkit mosolyogva szólít meg, és olyanokat mond, hogy „egy pár szép cipő minden reggel boldoggá tesz”, meg hogy „ősztől tavaszig minden reggel érdemes grappával (olasz „pálinka”) kezdeni a napot, hogy fényesebbnek lássuk a világot”, ja és azt is mondja, hogy „egy jó étkezés adja az apró boldogságot, sok jó étkezés a barátokat”, és még azt is mondja, hogy „aki jókat eszik és élvezi az ételt, az élvezi az életet is, és megérdemli a szerelmet”. Mindennap újabb bölcsességgel fogadja a látogatókat, láthatóan ő élvezi az életet, és nem is akar mindenkire lábbelit rátukmálni (ennek ellenére jól megy a bolt).

A belváros tele van üzletekkel, messzire száll a pizzaillat a tenger fölött, a templom előtt mindig rengetegen ülnek, fotóznak, élvezik a festői látványt. Ha teljesen őszinte akarok lenni, Positanót igazán a fekvése miatt érdemes meglátogatni, nem árt sportosnak lenni hozzá, mert kocsival bejárni azért nem ugyanaz, mint gyalog eljutni minden zegébe-zugába. Irreálisan túlárazott hely, ugyanakkor imádnivaló a hangulata, a látvány, ahogy mindennap legyalogol az ember a hegyről a tengerhez, felejthetetlen. A strandok zsúfoltak, de néhány nagyon klassz eldugott öbölben is napozhatunk; az étkezés sokkal drágább, mint Nápolyban, de olyan kulináris élményt ad, hogy a mai napig fel tudom idézni minden fogásnak az ízét. Főszezonban hatalmas a tömeg, mégis jó sodródni az emberek között. Szóval elképesztő hely ez, ott van a szívemben: az eszem azt mondja, láttam, nem kell visszamenni már, a szívem pedig visszahúz. Olyan ez, mint egy szenvedélyes, titkos szerelem.

A hangulatos Positanóról (és Nápolyról) a Nápolyi vakáció című regényemben is olvashatsz!