“55 évesen akkora hülyeségnek látszott a váltás, hogy mondtam Aliznak: vágjunk bele!”

A Jóember szerzője nappal fizikai munkát végez, éjjel regényt ír

A Jóember. Imádtam ezt a regényt, ahogy elkezdtem olvasni kéziratban. Amilyen kalandos a történet, majdnem annyira kalandos a szerzőjének, Székely Nagy (Schrauf) Györgynek az élete is. Hiszen nemrégiben még egy áruház könyvosztályát menedzselte Magyarországon, néhány éve viszont egy nagy levegőt véve kiköltöztek személyzeti vezető élettársával Bristolba, ahol most fizikai munkát végeznek, és boldogok.

Fejős Éva interjúja

A regényeden rögtön látszik, hogy már rutinos történetmesélő vagy. Ráadásul nagyon kevés az olyan szerző, akit olvasva ilyen jól megszólalnak az ember fejében a párbeszédek (szerintem én is ilyen szerző vagyok :D – Éva). Mesélj, mikor kezdtél írni!

Sosem meséltek nekem, felnőtt koromig meséket sem olvastam. Így aztán magamnak meséltem. Az első említésre méltó mű 10 éves koromból egy irodalom dolgozat volt, Búvár Kundról, a történetet átírtam, kiszíneztem aztán az egész suli előtt fel kellett olvasnom. Ott indult az egész. Meg a szereplés is. Mindig betettek valamilyen iskolai darabba hol igazgatót, hol török basát, hol felnőttet kellett játszanom. Egész jól ment. Amíg nem utánoztam Kecskés igazgató urat élethűen. Nagy siker volt és egyben a karrirem vége.

Hogyan jutottál el arra a pontra, hogy akkor most megírod a Jóembert? Hogy jött az elhatározás, hogy jelentkezel a novemberi kihívásra?

Igazából csak azt a régi emléket akartam újra élni, Az ajándék, amit valóban "kaptam" a születésnapomra és novellának indult. Persze a történet megvolt nagyjából, úgy magamnak és mindig azt mondtam, mikor lesz hangulatom, megírom az egészet. Nem tudom mondtam-e, hogy lusta vagyok. Aztán olvastam a riportot veled az indexen. Komolyan nagyon jó volt. Ott értesültem a Regényíró november csoportról. És mivel én minden fura és új dologban benne vagyok, jelentkeztem. Gondoltam, hogy sok pasi nem lesz, de sebaj! Amikor jelentkeztem, úgy kezdett összeállni a könyv. A cím, az első mondat megvolt. Aztán úgy egy nap múlva megvolt az utolsó is. És betettem közé a könyvet. Bitang makacs tudok lenni, ezért mindenképpen meg akartam csinálni. Aliznak egy hét múlva mondtam el, mitől vagyok folyamatosan álmos. És utána sokat segített. Nem a könyvben, mert azt nem mutattam senkinek. De minden másban.

A Jóemberrel tulajdonképpen a gyerekkoromba zuhantam vissza, a történet a hetvenes évek végén indul, és szelídítve, mégis drámaian bemutatja azt a világot, ahonnan a főhős elindul. A SOTE-ről az útja a Városmajori klinikára vezet, és nyilván az egész az elejétől a végéig fikció, de mégis azt éreztem végig, amikor olvastam – minden egyes sorában –, hogy ez olyan, mint egy film, ami valóságos sztorit dolgoz fel. Az, hogy a hőst, aki jelentős apai hátszéllel kerül be – amúgy jogosan – az egyetemre, egy bravúr után gyakorlatilag kifúrják és kiutálják a klinikáról… és innen indul a szívsebészünk kalandos története. Mennyi volt meg a fejedben ebből az egészből, amikor elkezdted írni a regényt?

Nos kedves Éva, nem teljesen fikció. Egyrészt Andrásban magamról írtam. Norbi is valahol egy létező személy. A magyarországi események egy része valóban megtörtént. Az, hogy merre akarom terelni a történetet, az megvolt. A többi jött, mikor írtam. Valóban mindig úgy írok, hogy egy filmen látom magam előtt a történetet. És mikor kell egy érdekes részlet, akkor jön a fejemből. Még az egyetemen Király Jenő adott filmesztétikából egy feladatot, hogy filmszerűen írjuk le egy napunkat. Nem kellett kolokválnom a tárgyból, mert megadta a dolgozatra az ötöst. Onnantól ez maradt. A szereplőkben sok mindenki van összegyúrva. Imre egy kollégám volt az AKAI magnójával minden HB része volt. Helgát nem így hívták, de ő is valós figura. És be kell vallanom: én nagyon nem szerettem a szőke nőket és komoly előítéletem volt velük szemben. Ennek más az alapja, ami ebben a történetben nem szerepel. Félreértés ne essék, nem a “szőkenőség" volt az ok. Ez teljesen az én előítéletem, életemnek egy elég borzasztó szakasza miatt. Persze ez is elmúlt, de kitartott pár évtizedig. Amikor Norbinak menekülnie kell Hamburgból, onnantól kristálytisztán megvolt a fejemben a regény. Amúgy volt egy ismerősöm, aki disszidálás után egy kupiban dolgozott, csak Frankfurtban. Úgy végezte, mint Csula. Sajnos.

Mennyi kutatás kellett hozzá? Hiszen világokat és egy nagyon jelentős korszakot ível át a regény. Hogyan kutattál?

A helyszineket , amiket nem ismertem, azt Wikipédia és Google segítségével szedtem össze, ugye sok idő nem volt rá. Van egy hölgy, akivel nem találkoztam még, de Sacramentóban élő sógornőm barátnője mellesleg őrnagy az amerikai hadseregben, Ő járt Kandaharban. Falludja-ról olvastam más helyeken. Amit Morse törzsőrmester elmesél Boszniáról, azt Pécsett hallottam egy sráctól, akivel beszéltem, ő is könyves volt, mint én. Nem tudom, mennyi az igaz belőle, de ami borzalom ott történt, hihető. Találkoztam Vukovárból kimentett magyarokkal is, ők is hozzátettek sok mindent.És persze a Google a barátod.

Tudod, az is nagyon megfogott a regényben, hogy még a negatív hősöket is úgy rajzoltad meg, hogy szerethetőek voltak. Igazán számomra a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy a vérzivataros idők drámai lefestése ellenére is egy szerethető világot fogalmaz meg, hogy minden hőség szeretem, nem tudom és nem is akarom elengedni. Te mit éreztél, amikor számodra kiderült egy hősödről, hogy mégsem olyan jó ember, mint a főszereplőd? Vagy előre szépen felépítetted minden szereplődet, és nem értek meglepetések írás közben?

Én mindig hiszek a jóban és a jó emberekben. Katolikusnak kereszteltek, de ki nem állhatom azt a marketinget, amit az egyházak művelnek. Hiszek Istenben, ahogy Swolden mondja, magánhasználatra. Nem gyűlölök senkit és nem is szeretek mindenkit. Hiszem, hogy mindenkiben van valami jó. Talán nagyon lent, talán eltéve egy fiókban. 30 évesen olvastam a Tündér Lalát és ott volt az igazság Csill patikusnál: Minden ember tündérnek születik, csak aztán nem hagyják, hogy az legyen. Volt meglepetés, néha én is rácsodálkoztam, mit írtam. A történet vitt magával, a képvágások a fejemben. Mindenkiben van Jóember. Mindig is hittem, hiszek és hinni fogok benne! Nekem Horvat őrmester vagy Morse törzsőrmester sokkal őszintébb és elfogadhatóbb, mint pl. Végvári elvtársnő.

Milyen munkamódszered van? Milyen volt “csoportban” dolgozni?

Éva, a norma életben nem tudom meghálálni a Csoportot!!!! Én mindig Csapatban játszottam. Állati jó volt olvasni a többiek véleményét, problémáját. Olyanok közé tartozni, akik ugyanazt akarják és megtesznek érte mindent, KÖNYVET ÍRNI! És hogy segítettük egymást! A biztatások, az ötletek, a vélemények! SZUPER VOLT!!! Az, hogy sosem adtad elő, hogy te tudod a frankót, az szintén nagy segítség volt. A felajánlás a megjelenésre, hogy MINDET elovasod, az tökéletesen érkezett. Szerintem mindenkit feldobott. Tudod, mikor már lehetett sejteni a Csoport tagoknak, hogy A Jóembert választottad, rengetegen gratuláltak a Csoportból. Ez Éva, ez szívszorító volt. Komolyan. Bitang boldog lettem tőle. Munkamódszer? Leülök, megvárom, hogy Aszi, a laptop magához térjen, sajnos hálózati áram nélkül már nem működik, aztán bal oldalon pár jegyzet, toll, papír, a nevezetes barna zacskó, amire a munkahelyemen ötletelek. Jobb oldalon meg a kávém. Ha olyan rész, akkor egy pohár Malbec. Aztán fülhallgató és zene!! Elolvasom az utolsó pár mondatot, képbe kerülök és írok. Mostanában tanulok tízujjas gépelést, egyébként jobb mutatóujj az írószerem.

Nagyon érdekes a személyes sorsod. A könyvszakmában mindenki ismeri a neved (a Schraufot), hiszen nagyon sokáig egy hipermarket könyvosztályát vezetted. Most mégis Bristolban élsz. Mesélsz a múltról és a váltásról? Miért döntöttetek teljes váltás mellett?

1978 ban nem vettek fel az egyetemre biosz-föci tanárnak jelentkeztem az ELTE TTK ra. Azonos pontszám, nem mellettem döntöttek. Akkor kerültem az Állami Könyvterjesztő Vállalat Sport könyvesboltjába a Rákóczi úton. Aztán maradtam is, amíg 1988-ban nem hívtak a Móra Kiadóhoz, ahol megcsináltuk a Galaktika könyvesboltot és a Galaktika Baréti Kört. Az szuper volt!!
Volt saját cégem, kiadóm egy haverral közösen, King kiadó, de aztán kiderült, hogy amit én tudok, az terjesztéshez oké, kiadáshoz nem. Utána dolgoztam "vállalkozók" könyvesbulijának, de az egyik tag hirtelen halála után mentem onnan. A Duna Plázában a Móró könyvesbolt az új kihívás. Az is szuper volt!! Aztán mikor látszott ez nem mehet így tovább, jött a hiper. Az teljesen más volt, maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem, elfogyott a levegőm. Akkor kezdtem más állást keresni és rá kellett jönnöm, hogy 55 évesen sehol sem kellek. Pár hónap után nem maradt más lehetőség. Kint voltunk pár napot itt Bristolban és körülnéztünk. Nagyon tetszett és akkora hülyeségnek látszott, hogy mondtam Aliznak, aki egy nagy cég személyzeti főnöke volt Magyarországon és majdnem perfekt angolból, hogy oké, vágjunk bele. Így aztán 2015 május 7-én este 11-kor beköltöztünk egy vacak ház egyik szobájába, igaz volt külön fürdőszobánk, ami nagy dolog. Bitang nehéz volt. Aliz még itthonról intézett egy állásinterjút és négy nap múlva takarítóként dolgozott a Marriott szállóban. Aztán én is találtam melót, kitchen porter lettem egy étteremben, ahol sok magyar dolgozott. Sokat dolgoztunk. Néha azt akartuk, hogy Istenem ne ébredjünk fel másnap. Persze ezt nem mondtuk egymásnak. Nehéz volt. Augusztusra a 120 kilómból 92 maradt. Aztán minden kicsit jobb lett, világos céljaink voltak, mentünk előre. Most is. Zsuzsát, az anyósomat sajnáltam, mert így a másik lánya is külföldre kényszerült.

Hogyan élsz, éltek kint?

Egy szóval: jól. Több szóval, nagyon-nagyon jól. Nyugi van. Senki bele nem szól az életedbe. Bérelünk Bristol Kingswood kerületében egy 32 nm2 es lakást, van egy Ford Focus-unk, 12 éves, de jó, amikor lehet utazunk, kirándulunk. Emlékeket, élményeket gyűjtünk. Minden évben, immárom harmadik éve kétszer nyaralunk és egyszer hazamegyünk. Mindezt szinte minimálbérből, mert a munkánk: picker – szedő –, nem hoz többet. Igaz, hidegben dolgozunk, bár ezt mi már nem érezzük, fizikai meló napi úgy 3-4 tonna mozgatása, úgy 6-8 km gyaloglással. De kiszámítható, tervezhető. Volt egy rövid bakancslistám, amin Barcelona, Cornwall és Edinburgh szerepelt. És Párizs. Mostanra mindenhol voltunk. Úgy, hogy közben mindent megvettünk, amit szeretnénk bár ez nem jelent sok mindent. Én bíztatnám Alizt, hogy kezdjen valami komolyabb munkába, de most még nem akar. Én nem akarok váltani, mert így van időm írni. Ami nem jó, az az angolom. Még mindig. A baj, illetve nem akkora baj, hogy Aliz mindent intéz, így én nem kapok elég pofont ahhoz, hogy komolyan vegyem a nyelvtanulást. Szeretnék állampolgár lenni itt. És persze kinéztem azt a helyet, ahol egy pofa whiskyvel majd utamra engednek, mármint por alakban. Megvan a napi rutin és ezért kicsit lassúbb az életünk. Szeretünk itt élni, ha lehetne, én sosem mennék haza, Aliz szeretne majd egyszer. Nekem nincs honvágyam, pedig kevés olyan ember van, aki nálamnál jobban szereti Pestet, Aliznak időnként nagyon is. Mindig ott vagyok otthon, ahol jól érzem magam.

Miről fog szólni a következő regényed, és hol tartasz?

Hú, ez nehéz. Három téma is van, különböző állapotban. Van A SLAG című, ami egy kifejezetten humoros krimi a Nagy Magyar valóságban. Ennek az egyharmada megvan, ám ehhez tényleg kell némi happy érzés, mert humorosan nem lehet leülni és írni. Azt csak Rejtő tudta. De szerintem április végére május elejére meglesz. Aztán van a SZERELEM ÉS... című, ami egy család különböző tagjairól szól, 1869-ben kezdődik és a novellák vagy mik így dátumokkal követik egymást. Egy 1978-as Norbi-történet zárja, ami a Katával való szerelmét meséli el. Ebben van egy lyuk úgy 1962 körül, azt ma szedés közben összeraktam, holnap el kezdem írni. Az első és az utolsó mondat megvan. Az érdekesség, hogy az Erzsébet-híd mind a két építése főszerepet játszik benne és egy "ánglius csudakard, egy Wilkinson". Zsuzsa, mint Egyes Számú Olvasóm már olvasott belőle. Ítélet később. És van egy megváltozott dolog. Eredetileg ebben a könyvben lett volna olyan novellaszerű rész, de aztán túlnőtte magát. Skóciából indul (szívem szerint ott élnék vagy Svájcban), aztán Magyarország, a világháború, szovjet fogság, majd vissza ide. És persze szerelem is van benne, mert anélkül ugyan mit ér az élet. Most az 1962 a legfontosabb, mert azzal teljes lenne a SZERELEM ÉS... Aztán , mivel a hangulata azonos, jönne A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ című, aminek úgy a fele megvan. Szóval lenne mit csinálni, az időm kicsinyét kevés. És nagyon várom A Jóember megjelenését.