Elérhetőségek

FEJŐS ÉVA

Instagram Facebook


Bangkok, tranzit

– Törökországban kezdődött

Ezt a regényt akkor kezdtem írni, amikor elvittem anyut nyaralni Törökországba. Nyugis hét volt, és én nem bírtam írás nélkül. Visszavágytam Thaiföldre? Talán igen. Ugyanis akkor már a szerencsémnek és a páromnak köszönhetően többször is jártam Thaiföldön, és beleszerettem, leginkább Bangkokba. Az első találkozásom a várossal nem volt túl biztató: szagosnak (oké, büdösnek), zsúfoltnak, elképesztően nyüzsgőnek láttam. Néhány nap kellett, hogy a város befogadjon, hogy a szagok illatokká váljanak, hogy a nyüzsgésbe belesimuljak, hogy a zajokat megszokjam, de attól kezdve óriási lett a szerelem, és a vágyódás, hogy egyszer… egyszer majd ne csak két hetet töltsek el itt, hanem jóval hosszabb időt. (Erről mesélek a Szeretlek, Bangkok leírásánál.)

Vissza a Bangkok, tranzit első fejezeteihez. Először novellafüzérnek terveztem, ahol minden szereplő kapcsolódik valahogyan a többiekhez, de azt a formát túl lassúnak éreztem, tehát még ott, Alanyában elkezdtem átírni, regényszerűen. Azóta is úgy tartom, hogy a forma nem gátolhatja a befogadást, sőt meg kell találni azt a formát, ami pontosan a befogadást segíti. Nekem is könnyebb volt úgy írni, hogy egyik szereplőből a másikba helyezkedhettem. Emlékszem, nem volt nálam laptop, a hotel recepcióján kértem egy köteg papírt, és kézzel, tollal írtam az első fejezeteket. Hogy miért van hét főszereplőm? Nagyon szeretek egyik karakterből a másikba váltani, sokkal jobban élvezem az írást így – bár természetesen története válogatja.

Akkoriban már a Nők Lapjánál dolgoztam, a nyaralásból visszatérve tartottam egy kis szünetet, míg újra felvettem a lapnál a fonalat, aztán folytattam. A barátaim ekkor is megkapták – sőt immár követelték – az elkészült fejezeteket. Eléggé rossznéven vették, ha hetekig nem írtam újat, például azért nem, mert sok volt a munkám az újságnál. Úgyhogy a várakozásukkal rá is kényszerítettek a gyorsabb tempóra, ami egyébként nekem is nagyon jó volt, hiszen így nem kellett újra belehelyezkednem a történetbe, hanem szinte napról napra benne éltem.

Mondták a barátaim, ahogy kész a könyv, MUSZÁJ lesz kiadót keresnem neki. Ezzel akkor nem foglalkoztam, mert amikor egy regényben élek, nem tudok a megjelenésére gondolni, ezért is nehéz a mai napig, amikor már promótálnom kellene az éppen készülő könyvemet. Az olyankor még az enyém, és csak az enyém – a barátaim sem szólhattak bele, sőt nem is véleményezhették, ezt kikötöttem! –, és nem is tudnám elengedni. Élvezem, ahogy velem vannak a szereplők, hogy csak az enyém a történet, hogy az egész még csak az én világomban létezik. Hogy valami olyannak vagyok a részese, aminek még senki más… Érdekes, hogy amint befejezem, elengedem a szereplők kezét, elengedem a történetet (na jó, néhány kivételtől eltekintve).

Amikor elkészült, egy értekezlet után kávézni indultunk volna R. Kövér Balázs kollégámmal, de kértem, várjon még egy kicsit, gondolkodom, elküldjem-e az Ulpiusnak. Bevallom, azért választottam őket, mert izgalmasak voltak a borítóik, és bevállalták a szórakoztató irodalmat, nem akarták úgy tálalni, mint az elitirodalmat. Az volt a céljuk, hogy minél több ember a kezébe vegye a könyveiket, és ez nekem tetszett.

Tehát mondtam Balázsnak, még nem tudom, elküldjem-e nekik, össze kellene szednem a bátorságomat. Balázs viszont már nagyon szerette volna a kezében tartani a latte macchiatóját, ezért a megkezdett e-mailemhez hajolt– amelyhez már hozzácsatoltam a kéziratot – és lazán ráklikkelt a “send” ikonra. Hát így jutott el a Bangkok, tranzit az Ulpiushoz, és néhány hét múlva érkezett is a szerződéstervezet tőlük, illetve megtudtam, annyira tetszik a szerkesztőiknek és a felkért külsős “szemnek” a regény, hogy kiemelt kampányt kapok. Így lettem a kiadó kiemelt szerzője, és került több méteres portrém a borítóval együtt még a megjelenés előtt a Skála Metró épületére. A szüleimet riasztottam, amikor az alpinisták dolgoztam az orromon: autózzanak el arra, elképesztő, ami történik. Apukám, aki mindig elég szkeptikus volt (és nyilván féltésből is) azt kérdezte: Ki fogja megvenni ezt ennyi példányban?

Azon a nyáron több mint tízezer példányban, egy év alatt a nekem küldött jelentés szerint is több mint húszezerben elkelt a Bangkok, tranzit. Sokaknak lett a kedvence, de természetesen olyanok is voltak, akik nem szerették, például a sok szálon futó történetvezetés miatt. Anyukám is megjegyezte: “Már a századik oldalon tartok, de még keverem, hogy ki kicsoda”. Egy kicsit el is bizonytalanodtam, kell-e az az olvasóknak, ami engem kikapcsol, szórakoztat, visz tovább, vagyis “bonyolítani” a sztorit, várni, hol futnak össze a szálak (mivel sosem írok jegyzetet és tervet, engem a sztori visz tovább, sosem tudom, mi van a következő fejezetben, ahhoz nekem meg kell írnom a következőt, hogy megtudjam), de egy foglalkozására nézve kritikus ismerősöm, miután elolvasta és meghallgatta a kételyeimet, azt felelte: “Nem kell leegyszerűsíteni a dolgokat. Ebben a történetben benne kell élni, nem lehet naponta egy oldalt olvasni belőle. Ne vedd el azt a munkát az olvasótól, amire szüksége van ahhoz, hogy átélje, élvezze a könyvet, és még az elolvasás után se tudja kiverni a fejéből.”

Miután szerződést kötöttünk a regényre, az Ulpiusnál megkérdezték: írom-e már a következőt? Ez nekem nagyon tetszett. Rájöttek ők is, hogy nem tudok történetmesélés nélkül élni, hogy a lelkemnek szüksége van az írásra, a regényírásra. Akkor már egyébként elkezdtem a Hotel Balit írni, ami az első igazi szerelmesregényem, és már a megjelenés évében kiugró sikert ért el, a mai napig pedig több mint kétszázezren vásárolták meg, és sokan könyvtárból, barátoktól, rokonoktól kikölcsönözve is olvasták vagy éppen most olvassák.

Nagyon fontos számomra, hogy már több magyar párral találkoztam azóta Bangkokban, akik a Bangkok, tranzittal a kezükben járták a várost – holott ez nem egy útikönyv –, megkeresték a fontosabb vagy számukra érdekes helyszíneket. Egyszer egy lányt láttam a bangkoki magasvasúton, amint a Bangkok, tranzitot olvassa. Odaléptem hozzá: „Ezt én írtam” – mondtam döbbenten, és ő ugyanolyan döbbenten nézett vissza rám. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett... Máig sajnálom, hogy nem jutott egyikünk eszébe sem, hogy dedikáljam ott helyben a könyvet.

Egyébként a Bangkok, tranzitnak van egy kis kulisszanovellája: „ez történt akkor” – vagyis az Éjszaka Bangkokban című novellában (ami szólóban csak e-könyvben kapható, nyomtatásban pedig a Holiday című novelláskötetemben) megmutatom, mi történt az egyik szereplővel, Anne-nel, amikor megszakította bangkoki tartózkodását, és elment egy ayutthayai elefánt-árvaházba egy hétre önkéntesmunkára. Ayutthayán valójában egy elefánt „öregek otthona” működik, néhány napot én is eltöltöttem ott, ismerkedve az egyes elefántok személyiségével, egy kicsit kipróbálva a gondozóik életét, munkáját. Amilyen szerencsém volt, nemcsak idős elefántok laktak ott (egyébként egy gazdag thai férfi hozta létre a menhelyet, azért, mert nagyon sajnálta, hogy sokan a fiatalon nagy becsben tartott, munkavégző elefántjaikat idős korukra magukra hagyják, utcára teszik, koldulásra kényszerítik), hanem néhány fiatalabb példány is. Az egyikük éppen két hete ellett, a gyönyörűséges kis elefántborjú gondozásában is részt vehettem.

Megnézem a könyvet!

Bangkok, tranzit – Törökországban kezdődött



Vissza az előző oldalra!
FEJŐS ÉVA - Magyar