Galántai Zsófi bátorságot ad

A MEXIKÓI

Galántai Zsófi, bár a regény elején érthetetlennek tűnik a viselkedése, sokaknak adott bátorságot. Többek közt nekem is... Zsófi egy kiegyensúlyozott életből, egzisztenciális nyugalomból, működgető párkapcsolatból lép ki egy őrült éjszaka után, és elindul valaki, vagy éppen valami után. Odahagy mindent, a jó állást, a lakást, a párját, a családját, mert „bekattan” és elkezd egy álmot kergetni. Nem is a szerelmet, hanem egy másfajta életet, amiről még ő sem tud sokat... Zsófi ellenpontja lett számomra a könyvben Lucinda, a hatvanas mexikói nő. Hozzáteszem, egyáltalán nem akartam őt belevenni, ez a könyv végigfutott volna (terveim szerint) az eredeti egy szálon, de Lucinda igen hamar megjelent. Ráadásul egyes szám harmadik személyben beszélt magáról, és volt egy trauma az életében, amelynek hatására egyáltalán nem volt képes kinyílni, tele volt tüskékkel. Meg kellett fejtenem, mi ez a trauma. Tényleg, valóban nem tudtam sokáig, ott fejtettem meg én is, írás közben. Lucinda ráadásul Puerto Morelosban, a világ egyik legszebb tengerpartján vezeti a kis haléttermét, azon a helyen, ahol – úgy terveztem – majd megírok egy regényt. Amikor másodszor jártunk Mexikóban, egy iránytaxival mentünk a cancúni reptérről Playa del Carmenre, és a kisbusz befordult Puerto Morelosba is egy párral. Csak annyit láttam, hogy az út két szélén fehér házak állnak, néhány piros csónak parkol előttük, a pálmák alatt, az út végén fehéren vakít a homok, ami aztán beletorkoll a türkizkék Karib-tengerbe. Úgy éreztem, itt kellene megírnom majd egy könyvet. Akkor éppen a Bangkok, tranzit megjelenésére vártam, de egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy meg lehetne-e élni csak a regényírásból is, főállásban újságíró voltam a Nők Lapjánál.

Aztán később Puerto Morelos nem úgy köszönt be az életembe, hogy ott írtam volna regényt, hanem ott bonyolódik A mexikói egyik fontos szála.

Szerettem, ahogy Lucinda kinyílt előttem, ahogy az egyszerű mondatokról szép lassan összetettekre váltott, ahogy kinyitotta a szívét egy amerikai férfi előtt, ahogy előtört belőle a nő: igen, hatvan fölött is. És szerettem azt is, hogy Zsófi gyakran elbukott az útja során, de mindig felállt. Ez a tulajdonság bennem is megvan. Engem sem tettek padlóra a kudarcok, valójában mindig úgy gondolok rájuk, hogy ezek az utam részei, az utamat pedig mindig élveztem. Persze amikor kudarc ér, nyilván hirtelen elkeseredem, de nagyon hamar lerázom magamról, mert a célt látom, az a fontos számomra. Szeretem jól érezni magam, ezért minden kudarc után nagyon gyorsan felállok és továbbmegyek.

Ami a legfontosabb: A mexikóinak nem az lett az általános fogadtatása, hogy ejnye már, itt egy elkényeztetett nő, aki mindent megkapott az élettől, aztán kiugrott belőle, úgy kell neki, kapjon csak minél több pofont. Hanem úgy fogadták, ahogy Galántai Zsófi is érezhette (volna, ha élő ember lenne): kiugrik, mert keresi, hogyan lehetne boldog, hogyan találhatná meg magát. Sok-sok kudarcon keresztül vezet az útja, és a végén egyáltalán nem a megálmodott vagy elvárt helyzetben találja meg a nyugalmat és a boldogságot. A regény megjelenése után kaptam az első olyan visszajelzést, hogy a hősnőm erőt és bátorságot adott az olvasóknak. Annamari például odáig ment, hogy a regény – és Zsófi sorsa – hatására felmondott a munkahelyén, hogy kiköltözzön Londonba, és megvalósítsa azt, amiről addig csak álmodott. Emlékszem, amikor ezt elmesélte nekem, szó szerint pánikba estem, és mondogattam neki (egy budapesti dedikáláson, ahol megtudtam, mit tervez): „De hisz Galántai Zsófi csak egy regényhős, kitalált személy! Nem követheted, mert az élet más”. Ő viszont annyit felelt: „Ha Galántai Zsófinak sikerült, akkor nekem is sikerülni fog.” – És hogy hozta az élet? Annamari megtalálta kint a számítását, kipróbálhatta magát azokban a munkakörökben, amikről álmodott, ráadásul tudott spórolni is, és immár megteremtve egzisztenciáját, egy jobb állásban – sok kint töltött év után –, saját lakásban éli Budapesten az életét. És azt hiszem, nagyon fontosak neki azok az évek, fontos, hogy meg tudott hozni egy bátor döntést. Mert, ahogy mondjátok, a regényhőseim bátorságot adnak nektek ahhoz, hogy kis és nagy döntéseket hozzatok az életetekben. Azzal, hogy a regénybeli konfliktuson gondolkoztok, valójában a szereplőim erőt adnak számotokra, hogy egy nemszeretem helyzetből kilépjetek, félelem nélkül továbblépjetek. Amikor erről meséltek, melegséggel telik meg a szívem. Nem azért írok, mert ilyen hatást akarok gyakorolni (sőt ha azért írnék, nyilván ez nem is történne meg), sőt elképedek újra és újra, amikor a hatásról meséltek – és nagyon jó, hogy egy regény, vagy akár egy regényhős pozitívan tudja befolyásolni az életeteket. Ez a legfelemelőbb az egészben!

Megnézem a könyvet!