Elérhetőségek

FEJŐS ÉVA

Instagram Facebook


Így lett a Holtodiglanból Most kezdődik

– avagy hogyan mentett meg és hozta el a szabadságot nekem egy régi kézirat?

A kezdeti kudarcok (regényszerződés az első pályázati második helyezés után, a kiadó viszont megjelenés után lehúzta a redőnyt, illetve egy új szerződés, amelyet ajánló kiadó szintén csődbe ment még az újabb kéziratom elvi megjelentetése előtt) után továbbra is magamnak írtam a történeteket, szabadidőmben. A Holtodiglant már a barátaim és családtagjaim is olvasták, többen készülés közben. Egy grafikus lány és egy rockénekes találkozása és kalandos szerelme a sztori, amelyet - sem előtte, sem utána nem így írtam – egy éjszaka megálmodtam. Emlékszem, reggel szinte egyvégtében fel tudtam idézni a történetet, és nagyon jókat kuncogtam rajta a fürdőszobában. Még aznap elkezdtem írni, természetesen nem az egész könyv sztorija jelent meg álmomban, de például azt a részt, amikor a főhősök elutaznak egy egzotikus forgatásra, úgy láttam magam előtt, mint egy filmet. Nagyjából egy hónap alatt készültem el vele, és rendkívül élveztem az írást, és azt, ahogy kibontakoztak előttem a karakterek. Elég erőteljes krimiszál volt benne, megesett, hogy amikor éjjel írtam egy izgalmas részt, annyira beleéltem magam, hogy amikor saját magamat megláttam visszatükröződni az ablaküvegben, felsikítottam, annyira megijedtem, hogy valóban ott vagyok abban a jelenetben, és valaki közelít a kert felől…

Akkoriban, 1999-ben szabadúszó újságíróként dolgoztam már, és több kollégám unszolására elvittem a kéziratot egy kiadóba, ahonnan visszahívtak: kiadják, de találjak ki egy külföldi álnevet, mert “magyar névvel nem lesz érdeklődés egy szórakoztató regényre”. Így jelent meg végül Carol N. Fire szerzői néven a Holtodiglan 3000 példányban (ami akkor átlagos példányszámnak számított). A megjelenés előtt már elkezdtem arról ábrándozni, hogy sokakhoz el fog jutni a történet, hogy szeretni fogják az olvasók és várják majd a következőt… Elképzeltem, hogy visszajelzések érkeznek, láttam magam előtt, ahogy a metrón a könyvemet olvassák az emberek… Addig egyáltalán nem volt fontos számomra, hogy másokhoz is eljusson, amit írok, valójában a saját szórakoztatásom volt a lényeg (és ma is ez a legfontosabb számomra).

Nos, a várt nagy visszhang akkor elmaradt, főleg a családtagjaim vásárolták nagy tételben a regényt. Nem tagadom, kicsit csalódott voltam, el is határoztam, hogy a további regényeimet ismét csak magamnak (és immár a barátaimból kialakult “rajongói körnek”) írom majd – mert abban biztos voltam, hogy sosem fogom feladni.

Aztán eltelt sok-sok év, 2008-ban a saját nevemen jelenhetett már meg az első “igazi” regényem, a Bangkok, tranzit, azután pedig a Hotel Bali és így tovább, és hozták meg az olvasókat számomra. A Holtodiglan lassan feledésbe merült, hiszen csak antikváriumokban lehetett már hozzájutni. Teltek-múltak az évek, és az Ulpiusszal, amelyik végül is felfedezett, megromlott a munkakapcsolatunk. Nem tudtam, hogyan tudnék szabadulni, továbblépni, mert volt egy több évre szóló szerződésem, amely a következő években keletkező regényeimre szólt, ügyvédek dolgoztak a szakításon, értelmezték a paragrafusokat, én pedig elkeseredett harcot vívtam egy “vállalat” ellen, amelynek sokkal több pénze, és így értelemszerűen sokkal több eszköze volt ahhoz, hogy ott tartson, vagy ha nem maradok, szerzőként ellehetetlenítsen. Leárazott könyvek, ízléstelenül újratervezett borítók, a Facebook-oldalam használata, volt ott minden, ami tényleg elkeserített. A hosszú harcról olvashattok a bemutatkozó részben a honlapomon, de a lényeg, hogy a bizonyos thaiföldi, sorsfordító telem (amiről szintén ott, illetve a Szeretlek, Bangkok című könyvemnél olvashattok) után lassan megérlelődött bennem, hogy saját könyvkiadót kellene alapítanom. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy mit fogok kiadni, ha saját új regényeket nem lehet az Ulpiusos szerződésem szerint – akkor találtam ki, hogy külföldi szerzők nekem tetsző regényeinek fordítási és kiadási jogát megveszem –, de egyszer csak beugrott, hogy a szerződés nem vonatkozik a már korábban megírt regényekre. Így adta magát, hogy elsőként a Holtodiglannal jelentkezzem. Új címet adtam neki, mintegy saját magamnak biztatásul a jövőre: Most kezdődik.

Az olvasóim látták, hogy komoly baj lehet az Ulpius és köztem, a beígért téli regény nem volt sehol (illetve ügyvédi letétben volt, de ez már másik történet szintén), és közeledett a nyár… A kiadómnak Thaiföldön az Erawan nevet adtam, és a Most kezdődik lett a debütáló könyv 2013 nyarán. A regény, aminek azt a sorsot álmodtam meg, hogy sokakhoz eljut majd, hogy a metrón is azt olvassák, hogy sorra érkezni fognak a visszajelzések, olvasói levelek… igen, ezek elmaradtak az 1999-es megjelenéskor. De 2013-ban megjöttek! Óvatosan csak 10.000 példányban nyomattam ki elsőre, és nagy meglepetésemre egy hónap alatt elfogyott mind a tízezer kötet, jöhetett az utánnyomás! Én magam voltam a legjobban meglepve, de természetesen megindító is volt számomra, mennyiire népszerű lett. Nem kellett volna attól tartanom, hogy ez a történet még a régi hangomon szól, azon, amin – úgy éreztem – már túljutottam. Lelkes leveleket kaptam, fotókat, sokan olvasták a metrón a munkába menet is, és ami a legfontosabb: ez a könyv mentett meg. Szakmailag. Ezután ugyanis erőre kaptam, és azt gondoltam, talán több, korábbi időszakomban megírt regényemre is kíváncsiak lesznek az olvasóim, elő is vettem a Száz éjjel vártam 2000-es évek elején írt kéziratát, hogy előkészítsem az olvasóimnak. Úgy terveztem, túlélem ezt a pár évet a régi regényekkel, amelyek még sosem jelentek meg. De a Most kezdődik megjelenése nagyon sokat változtatott az ulpiusos válási folyamaton is. Talán azért is tudtunk megállapodni a válásról, mert a kiadóban is látták, hogy nem törtem össze, és szerencsére az írás nekem mindig olyan imádott tevékenység volt, hogy vannak még a fiókban “tartalékok”. Így hát a Most kezdődik (korábbi Holtodiglan) valójában sokkal többet adott nekem annál, mint amit fél év a alatt húszezres eladás jelent. Meghozta a szabadságomat, és beteljesítette azt a sorsot, amit 1999-ben megálmodtam neki. Ezért szoktam azt mondani, ha kitartasz az álmaid mellett, akkor azok megvalósulnak – de talán nem azonnal. Nekem tizennégy év csúszással, ám ezt nem nevezném késésnek. Akkor “teljesített”, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Nem győzöm megköszönni a legkitartóbb, támogató olvasóimnak, hogy megvették az új kiadást, és biztattak, várták a folytatást. Nélkületek nem sikerült volna!

Megnézem a könyvet!

A Most kezdődik egyik bemutatóján, Sárváron, 2013 nyarán



Vissza az előző oldalra!
FEJŐS ÉVA - Magyar