Egy szép korszak,

Komolyan azt hittem, mindig az Ulpius fogja kiadni a regényeimet. Sokáig töretlen volt a munkakapcsolatunk, a kiadó vezetőivel szinte barátivá vált a dolog, de öt év után elkezdtek gyülekezni a sötét felhők. Részben a saját hiúságom, részben az átláthatatlan és ellenőrizhetetlen fogyásjelentések és az akadozó kifizetések miatt. A hiúságom annyiban volt részese az ügynek, hogy észrevettem, az új regényeimet már nem reklámozzák, mondván, „elmennek lábon, a megjelenéskor”, viszont én folyamatosan szerettem volna bővíteni az olvasótáboromat, és erre akkor is láttam esélyt. Persze rosszulesett, de az még inkább, amikor nem tudtam a fogyásjelentések, elszámolások könyvviteli hátterét megtekinteni. Kezdett elfogyni a bizalmam – márpedig a szerző és a kiadó jó munkakapcsolatának legfontosabb pillére a kölcsönös bizalom. Azonban a szerződésem még évekre hozzájuk kötött. Hónapok teltek el, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy kiadó már nemcsak ígéretekkel, hanem tulajdonképpen a sakkban tartásommal akart magához láncolni. És mivel én menni akartam (ügyvédek dolgoztak rajta, hogyan tudnék elszakadni tőlük minél előbb), elkezdték a lejáratásomat. Kétszáz forintra leárazott könyvek, áttervezett borítók, amelyek ellepték az internetet: félmeztelen pasik a címlapon, a lehető legolcsóbb, legízléstelenebb tervezésben, ronda fotókkal. Nagyon elkeserítő és kilátástalan volt a helyzet. Emlékszem, éppen egy légitársaságnál dolgozó barátnőmmel érkeztünk meg a szokásos éves utazásunk helyszínére (éppen Buenos Airesbe), amikor az olvasóim elküldték nekem az áttervezett, ízléstelen borítókat. A hosszú úttól félájultan kezdtem bele a levelek olvasásába, de azonnal kipattant a szemem. Elképedve néztem, mi folyik itt. Elsírtam magam. Ott voltam az argentin nyárban, és az első napom már elromlott, ráadásul nem láttam a kiutat. Szerencsére a barátnőm marketing-pr beosztásban dolgozott, és azonnal közölte, hogy ez a húzás szintén nem a kiadó mellé fogja az olvasókat állítani, hanem mellém, mert átlátják, hogy a huzakodás immár kezd háborúvá válni. Írtam egy posztot (az akkor már ismét az Ulpius által kezelt oldalamra, illetve az új Facebook-oldalamra is), hogy nyilván az előkarácsonyi buli miatt lett valaki olyan vidám, hogy áttervezze a már megjelent könyveim borítóit, és természetesen ez csak rossz tréfa lehet. Azonnal mellém álltak az olvasóim. Mi pedig a barátnőmmel kimentünk a városba, illetve besétáltunk a városközpontba, éppen a Dolce & Gabbana férfi fehérneműkampánya kellős közepébe: mindenütt félmeztelen pasik néztek le ránk az óriásplakátokról. A barátnőm pedig megjegyezte: „Nézd már, itt is a könyveidet reklámozzák!”. Elröhögtem magam, és attól kezdve belelazultam az egészbe. Bíztam abban, hogy kinyomni úgysem fogják ezeket az elképesztő borítókat, és igyekeztem inkább Buenos Airesre koncentrálni.

Persze nem volt könnyű az elválás, és ha nincs a Holtodiglan című 1999-es regényem, talán nem is alakultak volna így a dolgok.  (Erről a történetről olvashattok a Kulisszatitkokban.) Viszont kitaláltam, hogy létrehozok egy saját könyvkiadót, ahol külföldi szerzők általam kiválasztott regényeit fogom saját pénzből megjelentetni – és mivel az ulpiusos szerződésem nem vonatkozott a már korábban elkészült kézirataimra, arra jutottam, hogy újra kiadom a Holtodiglant. Új címet adtam neki, egy kicsit abban bízva, hogy bevonzom majd vele az új szakmai karrier kezdetét: Most kezdődik, és óvatosan, csak tízezer példányban megjelentettem. Még abban a hónapban elkelt mind a tízezer példány, érkeztek a visszajelzések az olvasóktól, aki a metrón, buszon olvasták, pont úgy, ahogy tizennégy évvel korábban elképzeltem... jöhetett az utánnyomás, én pedig beharangoztam egy másik, korábbi kéziratom, a Száz éjjel vártam téli megjelenését. A 2013 telére tervezett Nápolyi vakáció (munkacímén Térden állva jövök hozzád) ügyvédi letétben volt, nem adtam oda a kiadónak, azonban megjelentetni sem mertem, pont a szerződés miatt. Perre készültem, miközben az ügyvédeim a megállapodáson, megegyezésen dolgoztak.

És nekik lett igazuk: 2013 nyár végén megszületett a megegyezés: szabaddá váltam. Kivásároltam a korábbi könyveim felhasználási jogait is, teljességgel a saját magam ura lehettem, és biztos vagyok benne, hogy ebben a Holtodiglannak nagyon fontos szerepe volt. Hiszen arra is gondolhattak: ha egy régi könyvem sikeres lehetett, akkor egy másik régebbi kézirattal is előjöhetek, akár évente kettővel is (elég sok volt talonban, más kérdés, hogy akkor ezeket már nem akartam megjelentetni, az évek során sokat változott a hangom, a történetvezetésem, a stílusom, és mindig a legfrissebbet tartom a legjobbnak). Így hát a Holtodiglan/Most kezdődik beteljesítette, sőt túl is teljesítette, amit megálmodtam neki, elhozta a teljes szakmai szabadságomat 2013 nyarán, és az olvasóim sem csalódtak benne, sőt sokaknak ez lett a kedvenc Fejős Éva-regénye.

2013 telén megjelenhetett a Nápolyi vakáció a kiadómban, ami szintén nagyon kedvelt könyvem, ám a Most kezdődik sikere miatt a Száz éjjel vártam-ot (amit a 2000-es évek elején írtam) is megjelentettem 2014 tavaszán. És a visszajelzések, ráadásul az eladási adatok alapján jól is tettem, az olvasóim megkedvelték ezt a könnyedebb hangomat is, bohókás hősnőmmel, Andival pedig nagyon sokan azonosultak.