Miért pont Bangkok? Ezt nagyon sokan kérdezték tőlem akkoriban. Ma már, hogy túlvagyunk az első bangkoki telemről szóló könyv, a Szeretlek, Bangkok megjelenésén, nem annyira kapom meg ezt a kérdést, mert a válasz ott van abban a kötetben. Egyik kedvenc városom, ahol igazán szabadnak érzem magam. Megrázó volt annak idején éppen a cunami utáni napon megérkezni Thaiföldre, amit akkor láttam Bangkok utcáin, azt muszáj volt beleszőnöm a történetbe. A fővárosban a tragédiából nem észleltünk semmit, de a hátizsákosok utcájának, a Khao San Road-nak a végén van egy turistarendőrség, és annak falára kerültek ki az elveszett gyerekek, felnőttek fotói. Emlékszem, együtt sírtunk, turisták, helyiek, szerettüket visszavárók ott, a kerítés előtt. A thai prostituáltak pénzt adtak a nyugati turistáknak, akiknek odaveszett mindenük, hogy egyáltalán haza tudjanak menni... Engem rettenetesen felkavart, ami akkor történt,  és tudtam, hogy előbb-utóbb ez valahogy majd megjelenik valamelyik történetemben. Így hát beleírtam a Bangkok, tranzitba...

A regény az egyik kedvencem. Két olyan regényem van, ami sehol máshol nem játszódhatna, amiben nemcsak a szereplők a „hősök”, hanem maga a hely is, és az egyik a Bangkok, tranzit. (A másik a Cuba Libre.) Egyébként Bangkok annyira fontos az életemben, hogy többször visszatérnek ide a szereplőim, mint ahogy egyébként én is többször visszatértem, egy gyerekkori álom megvalósulásaként egy hosszú telet is itt töltöttem, amikor valójában egy jó állásból ugrottam ki, és ennek köszönhetem a kiadómat, az Erawant is... de erről bővebben olvashattok a Szeretlek, Bangkok című kötetemben.

A történet, ahogy a korábban írt könyveim is, több szálon fut. Pontosan hét főszereplőm van, csak az egyikük magyar. A történet talán nemzetközinek is mondható (ez lett végül az első angolra lefordított könyvem is), és a barátaim, akik olvasták a könyvet, egyöntetűen ragaszkodtak hozzá, hogy ezt már küldjem is el egy kiadónak. Végül R. Kövér Balázs akkori nőklapjás kollégám nyomott rá a küldés ikonra a levelezőprogramban, mert én nem voltam biztos benne, hogy érdemes-e egy újabb kiadónál próbálkoznom az 1999-es Holtodiglan után. Hát érdemes volt: az Ulpiustól válaszképpen pár héttel később szerződéstervezet érkezett, kiemelt kampányt kaptam és a kiadó kiemelt szerzője lettem már az első könyvemmel is. Egy nyár alatt több mint tízezer példány, egy év alatt pedig több mint húszezer kelt el belőle, és végre valahol várták, sőt talán el is várták, hogy ne a fenekemen üljek és tétlenül élvezzem a sikert, hanem már írjam az újabbat. Így jelent meg még ugyanabban az évben, 2008-ban a Hotel Bali, és a megjelenésekor már egy újon dolgoztam...

Egy idő után azt vettem észre (boldogan), hogy a gyerekkori álmom kezd megvalósulni: már azt csinálhatom, amit a legjobban imádok, vagyis akár csak a regényírást is választhatnám, már nem lenne muszáj főállásban dolgoznom, még olyan szuper helyen sem, mint amilyen a Nők Lapja szerkesztősége volt. De szerettem az újságírást is, és szabad lehettem benne, nem kellett naponta bemennem a szeribe, és értekezletes napon sem kellett reggeltől estig bent lenni, akkor vettem fel az anyagokat, amikorra megszerveztem, és határidőre bármikor megírhattam, én osztottam be az időmet. Persze mindig a „munka” volt az első, csak akkor tudtam nyugodtan regényt írni, ha nem tartoztam cikkel a szerkesztőimnek. Szerencsére engem a határidők mindig motiváltak, és elég gyorsan dolgozom. Pontos voltam, és nagyjából pontos vagyok ma is, amikor a határidőket saját magamnak szabom.