(…a nap, amikor rájöttem: én már továbbléptem a Nők Lapjából) 

Az egyik legfontosabb könyvemnek tartom a Szeretlek, Bangkokot. Több előzménye is van a könyvnek, a „lelépésemnek”, a bangkoki télnek. Még gyerek voltam, amikor a kezembe került valamelyik Sicc-könyv, ha jól emlékszem, a Sicc Afrikában. És akkor tudtam meg, hogy vannak olyan helyek a világban – holott már akkoriban is szívesen olvasgattam utazós, a világ más tájain játszódó meséket –, ahol télen is nyári hőség van. Akkor döntöttem el, hogy egyszer majd egy telet mindenképpen ilyen helyen fogok tölteni! Később, amikor felnőttem, néha eszembe jutott ez a vágy, és nem kezeltem gyerekkori vágyként. Arra gondoltam, talán majd mégis sikerül valamikor... Már évek óta dolgoztam a Nők Lapjánál, de már nem a fizetésemből, hanem inkább a regényekből éltem, és ekkor – 2011 őszén – éreztem: most vagy soha! Eljött az ideje, hogy megvalósítsam azt a régi álmot. Ha már a történetmesélős álmom valóra válhatott, akkor ideje, hogy egy másik gyerekkori álmommal is foglalkozzam. Vagyis meleg helyen, pálmafás helyen, olyan helyen töltsek el egy egész telet, amit szeretek. Így esett a választásom Bangkokra. A thai fővároshoz akkor már annyi minden kötött – többek közt az első sikerkönyvem, a Bangkok, tranzit is. De együtt fedeztem fel a párommal, sőt barátainknak is megmutattuk a mi kis kulisszatitkainkat, azonban úgy éreztem, még mindig tartogat nekem sok mindent. Így hát 2011. 11. 11-én felszállt velünk (a párom és Balázs, a nőklapjás kollégám és jó barátom is a gépen volt) a repülő Bangkok felé, hogy öt hónapig ott lakjak (karácsonyra azért hazajöttem). Nagyon nehéz volt meghoznom a döntést. Igaz, hogy már nem a nőklapjás fizetésemből kellett megélnem, azonban amikor van egy jó állásod, és nem is ahhoz vagy szokva, hogy kiugrálj a megszokottból, akkor nem egyszerű fizetés nélküli szabit kérni – öt hónapra. Dia barátnőm adott lökést hozzá, mert csak annyit kérdezett, amikor dilemmázgattam: mi van, ha megteszem, mi van, ha nem, hogy „Mit tenne egy regényhősöd?”. Abban a pillanatban tudtam, hogy mennem kell, nem halaszthatom el az utazást egyetlen napra sem. Galántai Zsófi és a többiek adták az erőt nekem is, a bátorságot, hogy a főnökeim elé álljak és határozottan kérjek öt hónap fizetés nélküli szabadságot. Az igazság úgy teljes, ha elmesélem, hogy akkoriban már kicsit unatkoztam a lapnál, nem kértek éppen a nagy riportjaimból, amiket nagyon szerettem írni, utánajárni dolgoknak, és valósággal tétlenségnek éltem meg, hogy lelkizős meg szépséganyagokat írjak. Szükségem volt a friss levegőre, amit nekem akkor – a szmog ellenére – Bangkok kínált.

A thaiföldi, bangkoki napjaim nem teltek tétlenül, bejártam az országot, megírtam ott a Karibi nyár című regényemet (ugye milyen furcsa, hogy sosem az adott helyszínen írok olyan könyvet, ami ott játszódik? – valahogy könnyebb visszaidéznem, időutazást tennem, nagyon jó volt a thai fővárosban, a hotel tetőteraszán, egy pálma alatt, a medence partján írnom a boldogságszigetről, meg a részeg bárzongoristáról, aki a szigetet keresi, meg Leonoráról, akinek a múltjába, egészen a kisgyerekkorába vissza kellett utaznom...), és töltődtem.

Sorsfordító volt ez a tél számomra. Megismertem olyan helyeket és embereket, amelyeket és akiket másképp nem sikerült volna, és mindannyian sokat adtak nekem. Azóta tudok benne maradni minden helyzetben a pillanatban. A „mai pen rai”, vagyis a „rá se ránts!” elvét bár magaménak tudtam korábban is, de ott tökéletesítettem. Azóta, ha valami nincs rendben körülöttem vagy bennem, meg is kérdezem magamtól: „Számítani fog-e ez majd egy év, öt év múlva? Vagy akár idén nyáron?” – és a válasz nagyon sokszor ez: NEM. Akkor hát most sem fogom idegesíteni magam rajta. Így alakult, ha tudom, jobbá teszem, ha nem, akkor hagyom úgy, ahogy van. És azóta nem élek a múltban vagy a jövőben – hanem csakis a pillanatban, a jelenben. Ez a most kétéves kislányommal még nagyszerűbb, hiszen vele tudok bámulni egy falevelet, hosszan nézni néhány hangyát, és még folytathatnám. Nagyon jó, ha az ember nem a jövőtől szorong (hiszen úgysem tudja, mi vár rá), vagy nem azon kattog, hogy mit szúrt el a múltban. Hanem egyszerűen csak ott van, jelen van a pillanatban. Ezt (is) tanultam a thai barátaimtól.

És még valami. Nagyon fontos az életemben, és igazolja azt, hogy a nagy döntéseket akkor tudjuk meghozni, amikor kicsit eltávolodunk a helyzettől, amellyel kapcsolatos a döntés. Én elutaztam 12 ezer kilométerre, de sokszor már két kilométer is megteszi, csak menjünk kicsit „odébb”, odébb a problémától, hogy jobban rálássunk önmagunkra és a bennünket zavaró helyzetre. Megmagyarázom. Amikor közeledett a hazautazás, és már csak néhány hetem volt Bangkokban, a napi, esti futásoktól (általában lenyomtam minden nap tíz kilométert a hotel edzőtermében a futópadon) elkezdett fájni a combom, hátul. Napról napra jobban fájt. Csak az egyik. A thai üzletasszony barátnőm, aki többnyire mellettem futott, azt javasolta, keressem fel az egyik masszőrt, aki a szalonjában dolgozik, segíteni fog, expatok járnak vissza hozzá rendszeresen. Így jutottam el egy olyan masszőrhöz – pedig azért jártam néhánynál korábban is –, aki nem is ért hozzám, hanem először kikérdezett. Ki vagyok, mit csinálok, honnan jövök, hová megyek. Figyelmes nő volt, hallgatott, én pedig beszéltem. Csak a végén szólalt meg.

–      Az mindig fáj, ha továbblépsz. És te már továbbléptél. A szívedben. A lelkedben. Már nem mész ugyanoda vissza. Hát persze, hogy fáj a lábad.

És valóban. Akkor esett le nekem is: továbbléptem. Nem fogok visszamenni a Nők Lapjához. Új szakmai életet kezdek, új kihívásokkal, új regényekkel, talán majd egy új újsággal (magazinnal) és még valami újjal. Akkor még nem tudtam, hogy ez a „még valami új” a saját könyvkiadóm létrehozása lesz.

Aznap este a szobámban ülve, Bangkok fényeit nézve elsirattam a Nők Lapját, elbúcsúztam a tizenegy szuper évtől, és másnap tulajdonképpen új életet kezdtem. Persze a lábam még fájt egy ideig, de ahogy a masszőr mondta: fáj, mert fájnia kell, aztán majd elmúlik. Így is történt. Hazaérve felmondtam, és szép lassan elmúlt az izomfájdalom, én pedig elkezdtem megírni, mi történt velem az előző öt hónapban. Ebből született meg a Szeretlek, Bangkok, amely a mai napig sokaknak ad erőt mindenféle továbblépésben és újrakezdésben.