Az évek során bebizonyosodott, hogy nem tudok vázlatot készíteni, előre kitalálni a sztori egészét, mert akkor már nem izgat az egész. Miért írjak meg valamit, aminek nemcsak az elejét tudom, hanem a közepét és a végét is? Én pontosan úgy írok, mint amikor olvasok: a fejezet végén még nem tudom, mit tartogat számomra a következő. Ezért vetem bele magam az újabb és újabb fejezetekbe, tudni akarom, hová visznek, vezetnek a szereplőim. Csak az induló helyzetet találom ki, és elnagyoltan egy-két karaktert, aztán rájuk hagyatkozom. Vigyenek magukkal, bonyolódjanak, fonódjanak a szálak, megyek velük, tulajdonképpen figyelőként, kísérőként lejegyzem, mi történik velük. Ez az igazi izgalom számomra. Az első körülbelül 50 oldal megírása ezért elég nehézkes, sokszor elakadok, és inkább választom mondjuk a porszívózást, mindenféle indokkal kiugrom a sztoriból, mindaddig, amíg azt nem érzem, hogy elkezd beszippantani, behúzni az általam teremtett világ, és már egyáltalán nem akarok kilépni belőle. A regények felétől-kétharmadától már szinte nem is alszom éjszaka, annyira nem akarok kiszakadni a hőseim kis világából, és kíváncsian várom, mi történik majd velük. Nagyjából az utolsó egyharmad megírásakor éjjel már csak 3-4 órát alszom, és minden percet megragadok, hogy folytassam. Azért persze hozzáteszem, hogy ez az „áramlat” csak akkor jön meg, amikor már rengeteget ültem egy kézirat fölött, és még ha elakadok is (a történet közepén általában jön egy mélypontom), megpróbálom továbbírni. Ilyenkor előfordul, hogy egész fejezeteket megírok és kitörlöm őket, ami nem baj, ezek is visznek előre, hogy megtaláljam a hangot, újra felvegyem a fonalat, tovább tudjak lendülni.

Amíg írok, addig a regény csak az enyém. Mostanában már nem is olvassa készülés közben senki (leszámítva legfeljebb a szerkesztőmet), a barátaim is megjelenés után kapják meg a kész könyvet, és ez ma már így a lehető legjobb számomra. Ugyanis csodálatos érzés, hogy van egy világ, amit megteremtettem, ami izgalmas, érdekes, vannak hőseim, akik csak az én ismerőseim – vagy többek is egyszerű ismerősnél –, akikkel együtt vagyok éjjel-nappal, engem szórakoztatnak, folyamatos izgalmat érzek, és senki sem tudja, hogy mi lehet az, ami ennyire behúz. Rendkívüli és különleges érzés, amikor még csak készül egy regény, és senki sem tudja, miért, mihez ülök le újra és újra a laptopommal a kanapéra...

Aztán lezárul a történet, és hirtelen, egészen hirtelen el is engedem a hőseimet, és a magam által teremtett világot. Mehet a maga útján, már csak messziről figyelem, már távolság van közöttünk. Vége, nagy sóhaj, szomorúság, öröm, feldobottság, fáradtság. Most már a könyv élheti a saját életét, elengedtem a szereplőim kezét. Visszatérek a saját világomba, intézem a dolgaimat, írom a cikkeket, behozom a kiadós lemaradásaimat, és előkészítem a regény kampányát, átnézem a szerkesztett majd korrektúrázott verziót, elfogadom vagy éppen elvetem a javításokat, megnézem a betördelt oldalakat, ha valami nem tetszik, javítást kérek benne, jóváhagyom a nyomdai verziót, megrendelem a nyomdát, kitalálva, milyen felületkezelés kerüljön a borítóra, kiválasztom a belívpapírt, kitalálom az induló példányszámot, megterveztetem az online hirdetésekhez a bannereket, elkészítjük az előrendelési oldalt a saját webshopunkban, begyűjtöm a terjesztőnkön keresztül, hogy a nagykereskedők milyen leosztást kérnek, a Kolibri Pictures-szel kitaláljuk, milyen videót, könyvtrailert készítsünk (készítsenek) a regényhez, és még sorolhatnám. De a pörgésben is eljön az a pillanat, amikor muszáj új történetbe kezdenem, mert nagyon hiányzik, hogy felépítsek, kitaláljak egy új világot, ami ismét behúz és elvarázsol.