1999-ben, amikor a Holtodiglan című krimis kalandregényem (bővebben a könyveimnél olvashattok róla) elkészült, elküldtem egy kiadónak, és szinte rögtön szerződést kínáltak. Egy feltétellel: szerintük magyar néven nem lehetett szórakoztató regényt eladni, ezért szerzői álnevet kellett választanom. Ez lett a Carol N. Fire (még a gimiben angolórán volt ez a nevem, ne kérdezzétek, hogyan jött, mindenesetre ez ugrott be, amikor a kiadóban angol nevet vártak tőlem). Megjelent a regény, méghozzá 3000 példányban, ami ma nem olyan rossz szám, akkoriban viszont átlagosnak, vagy egy kicsit soványnak is számított. És tényleg nem a honorárium érdekelt, kaptam érte fixen ötvenezer forintot (bruttó), két szép csizma akkori árát, de ha ezer forintot kínáltak volna, akkor is elfogadom.

A könyvmegjelenés előtt roppant izgatott voltam. Ezerszer, tízezerszer elképzeltem, hogy ez az első történet, ami eljut másokhoz, majd szórakoztat számomra idegen, ismeretlen embereket is, olvassák a buszon, a metrón, otthon a fotelben, leveket kapok majd tőlük, visszajelzéseket, egyszóval elindul valami, várják majd a következőt... Ehelyett jórészt az ismerőseim és a családom (főként anyu) lettek a legnagyobb vásárlói a kötetnek. Magyarán: semmi sem történt. A világon semmi. Behívtak egy tévéműsorba, ahol kérdezgettek a regényről, talán egy-két újság írt róla ajánlót, de a valójában egyetlen visszajelzést sem kaptam olvasóktól. Kicsit csalódott voltam, de akkor már új novellát, majd új regényt kezdtem. Mire lecsengett a Holtodiglan (ami valójában sosem szárnyalt a piacon), már új történetet írtam, dolgoztam külsősként az újságoknak, és elhatároztam, hogy a továbbiakban, mint ahogy korábban is, csak magamnak írok. És persze majd megmutatom ugyanúgy a barátaimnak, de ennyi, nem keresem a kiadókat, hiszen semmit sem adott hozzá az életemhez ez a megjelenés. A lényeg továbbra is az volt, hogy a történetmeséléssel saját magamat szórakoztattam, vittem másik világba – holott a saját életem is elég érdekes és izgalmas volt –, az írással, a karakterépítéssel kapcsolódtam ki, és amikor számomra úgy tűnt, hogy jól oldottam meg valamit a kéziratban, az jelentette az igazi „flow-élményt”. Nem keseredtem el, elfogadtam, hogy ez van, nem hozott semmiféle továbblépést vagy áttörést a Holtodiglan megjelenése, ettől még boldogan éltem az életemet, és töretlenül írtam az újabb történeteket. Álmomban sem gondoltam volna 1999-ben, hogy tizennégy évvel később beteljesíti ez a regény az összes akkori álmomat, vagy annál többet is: a szerzői szabadságomat biztosítja, és egy nagy ugrást, ami előrevisz. De erről majd legközelebb...