Kisiskolásként éreztem meg, micsoda fantasztikus érzés, amikor saját világot teremtek meg azzal, hogy történeteket találok ki és vetek papírra. Ezen az úton természetesen az vezetett, hogy imádtam, amikor a szüleim meséket olvastak, mondtak nekem, és ahogy megtanultam olvasni, belevetettem magam a könyvekbe. Amikor éppen elfogytak az olvasatlan mesekönyvek, a szüleim könyvespolcáról válogattam, idejekorán megismerkedve például Verne utazós regényeivel, Fehér Klára történeteivel, és mindennel, ami magával sodort, elvitt egy új, ismeretlen világba. Az írással kapcsolatos első, mindent meghatározó élményemet jelentette, amikor nyolc-tízéves koromban egy könnyed, vicces tárcát, ami egy újságban jelent meg, elkezdtem lemásolni, de nagyjából a felétől, ahol nem annyira tetszett a történet, más irányt szabtam neki. Az eleje ugyanaz volt, de a vége teljesen más lett. Olyan szárnyalás volt, amikor éreztem, hogy a szereplők más irányba tartanak, valósággal „vezetnek” engem és én csak követem őket, hogy attól kezdve azt a csodálatos érzést kerestem. És mindig meg is találtam az írásban.

Tinédzserként már nemcsak novellákkal, hanem regénykéziratokkal is próbálkoztam, de a legtöbbet akkor még nem sikerült befejeznem, sőt... De amikor elakadtam, félretettem a kéziratot, és belekezdtem egy újba. Szép lassan elkezdtem megtanulgatni a történetvezetést – rengeteg olvasás mellett, hiszen a leginkább a könyvekből lehet tanulni –, beleszerettem a krimibe, mint műfajba, faltam a regényeket, és írtam a sajátjaimat, tanulás és a kézilabdaedzések mellett ez jelentette számomra az igazi kikapcsolódást. Utazni vágytam, de rájöttem, hogy csak meg kell találnom a könyvespolcon azokat a regényeket, amelyek elutaztatnak. És új történetekben akartam élni, amelyeket saját magam igyekeztem megteremteni. Amikor izgalmas részt írtam, féltem, a szereplőkkel éltem. A szüleim hobbinak tartották, mindaddig, amíg az első befejezett regényemet elküldtem egy kiadónak. Azt a választ kaptam, hogy ez még nem az igazi, de éppen van egy pályázatuk, még lenne egy hónapom, hogy írjak egy új regényt és benevezzek vele. Nyár volt, ráértem, lelkes voltam, sőt valósággal szárnyakat kaptam. Nem azt néztem, hogy az első befejezett regényemet nem találták jónak, hanem azt, hogy lehetőséget kaptam egy másikra. Így aztán egy hónapon át éjjel-nappal írtam, repültem, és beadtam a pályázatra az elkészült regényt, egy krimit (ma thrillernek neveznénk). Nagyon béna kis címe volt: A verseny. Egy olimpián játszódott, sportolók között (sportolókkal nőttem fel, apu válogatott kajakos, később a juniorválogatott, és klubcsapatok edzője volt, a nyarakat a Dunánál, edzőtáborokban töltöttem, annak ellenére, hogy én a kézilabda mellett tettem le a voksot; a versenyzői befogadtak a csapatba, innen volt egy csomó élményem, emlékem). A krimikategóriát meg is nyertem a könyvvel, most ne említsük, hogy ebben a mezőnyben az én regényem volt az egyetlen induló...

Regényszerződést kaptam, azt hittem, már sima út áll előttem, holott még csak akkoriban váltam fiatal felnőtté. A szüleim még mindig tartották magukat ahhoz, hogy az írás hobbi, nem lehet arra alapozni az életet. Sokat hallgattam ám ezt gyerek- és tinédzserkoromban, de egy idő után arra jutottam, hogy nem foglalkozom mások – szeretetből, óvásból, védésből eredő – véleményével, előrejelzésével, azzal, hogy óvatosságra intenek. Úgy védekeztem, hogy nem is meséltem már sokaknak arról, hogy a legnagyobb vágyam az írás, a történetmesélés, ennek a szabadsága, illetve az utazás. Hiszen nem akartam azt hallgatni, hogy mindenki elmondja: miért NEM fog sikerülni. Magamban, belül mindig tudtam, hogy ez az utam, és hogy majd (MAJD!) sikerülni fog. Nem voltam türelmetlen. Persze nagyon szerettem volna azt az életet, amikor a magam ura lehetek, nem kell időre bejárnom iskolába, munkahelyre, de úgy voltam vele, hogy van időm, az én boldogságomat az adja, ha a szabadidőmben továbbra is írom a történeteimet, felépítek új világokat, számomra ismeretlen karaktereket.