Gyerekkori álmom volt az utazás is, az, hogy bejárjam a világ szép részeit, és már a legelső fizetésemből is utazásra tettem félre. Buszos spanyolországi út volt, nekem maga az álom, és egy olyan belső út kezdete, amelynek eddig sem szakadt vége. Imádok elindulni, de hazaérkezni is. Mindig ott érzem magam a legjobban (nagyon ritka kivételektől eltekintve), ahol éppen vagyok. De itthon is jó visszaképzelni, visszautaztatni magam az álomhelyekre, ahol már járhattam. Így nekem egyfajta utazás is a regényírás, amikor újra elrepülök néhány ezer kilométerre. Érzem az orromban a szagokat, illatokat, látom a fényeket, a színeket, a tájat, az embereket írás közben. Elég jó a vizuális memóriám, állítólag jól visszaadom a helyeket, talán ezért is járjátok vagy jártátok be sokan Bangkokot, netán Kubát, esetleg a Karib-térséget valamelyik, ott játszódó regényemmel a kezetekben. Küldtök ezekről az utazásokról fotókat (a könyvvel a kezetekben), de én is találkoztam már Bangkokban többször olyan párokkal, akik a Bangkok, tranzittal a kezükben fedezték fel a várost, illetve a regény fontosabb helyszíneit. Sőt a bangkoki magasvasúton egyszer ült egy lány a Bangkok, tranzitot olvasva. Meglepve odaléptem hozzá: „Ezt a könyvet én írtam”, mondtam köszönés helyett. Képzelhetitek, ő is mennyire meglepődött...

Másrészt viszont nagyon fontosnak tartom, hogy egy-egy helyzetet úgy tudunk jobban megoldani, ha eltávolodunk tőle. Akár tizenkétezer, akár csak két kilométerre. A hőseim így oldják meg a problémáikat, gyakran ki kell lépniük az életükből egy kis időre ahhoz, hogy a lehető legjobb döntést sikerüljön meghozniuk.

Azonban az olvasóim meg is szokták, hogy „velem utaznak”, vannak olyan olvasóim, akik megtehetik, hogy fizikailag is követik a regényhőseimet, mások számára pedig új világokat mutatok be azzal, hogy idegen országokba kalauzolom a szereplőket. Szeretek képzeletben is utazni, jó érzés visszaidéznem egy-egy külföldi helyszínt, és örülök, hogy az olvasóim is szívesen tartanak velem.